You are here
covers_290760 Könyv 

Helen Fielding: Bolondulásig (Bridget Jones naplója 3)

covers_290760
Teljesen mindegy, hogyan viszonyul hozzá az ember, Bridget Jones a popkultúra kitörölhetetlen részévé vált az elmúlt évek során.
Helen Fielding 1996-ban keltette életre hősnőjét, és a „Bridget Jones naplója” című regény azonnal bestsellerré vált az Egyesült Királyságban, és világszerte hatalmas népszerűségre tett szert. A „Mindjárt megőrülök” című folytatás három évvel később érkezett, hogy aztán az írónő 2013-ig várjon, hogy trilógiává bővítse kultikus művét.

Mikor a második könyvben Bridget, Mark Darcyval járt, feltette magának a kérdést, vajon, hogyan is végződik az ő meséjük. Fielding mindig is szembe ment a romantikus komédiák alapelvárásával, (A főhősökre a nagy egymásra találás után élethosszig tartó boldogság vár.), ám arra a húzására, amit a trilógia harmadik részénél megtett kevesen számítottunk. A regény ugyanis úgy indul, hogy Bridget élete párja Mark a történet szerint már 5 éve halott. (Továbbá a hősnő édesanyja is megözvegyült a második rész óta eltelt 16 év során.) Bridgetnek így egyedül kell nevelnie gyermekeit, kell helytállnia a munka világában (Forgatókönyvíróként próbál érvényesülni.), segítenie kell problémás magánéletű barátain, és meg kell találnia újra a boldogságot az életében.
A könyv szakított a korábbi hagyományokkal, hiszen az első két rész során egy év narratíváját olvasahttuk, ezúttal viszont majdnem 2 év történéseit izgulhatjuk végig anapló segítségével.
A trilógia mindhárom része szembemegy valamilyen elvárásokkal, az első rész bebizonyítja, hogy a 90-es évek „katalógusból előbújó modellideáljával” ellentétes nőkre is rátalálhat a szerelem, a második rész a már említett „romkomoknak” a világát rombolja földig, míg a Bolondulásig azt hivatott bebizonyítani, hogy egy 50 fölötti özvegyasszonynak is joga van a boldogsághoz. (A jelenlegi hasonló témában készülő regénynek/ filmek főhősei többségükben nincsenek 40 évesek sem.)
Egy dologban azonban Fielding szakított az első két résszel, ugyanis itt nem egy vígjátékot kapunk, néhány apróbb drámai elemmel, hanem egy drámaiabb történet, humoros jelenetekkel kiegészítve.
A fő humorforrás természetesen Bridget ügyetlensége, amely vonzza magához a kellemetlen szituációkat, illetve az a tény, hogy még mindig képes bármit elmondani, anélkül, hogy törődne a következményeivel. A drámaiság abban látható leginkább, hogy bár szeretne boldog lenni, és megtalálni azt, akivel leéli élete hátralévő részét, mégis bűntudata van, amiért valakit elhunyt férje helyébe akar léptetni. (Továbbá még mindig van a lelkében egy hatalmas fájdalom, a szeretett férfi elveszítése miatt.) Ezek a jelenetek a könyv leg szívhez szólóbb jelenetei. Bűntudat gyötri amiatt is, mert úgy érzi, elhanyagolja a gyermekeit, mikor újra nekiáll randizni. (Ez persze nem igaz, mivel bár kissé szeleburdi, de minden gyermekeihez intézet mondatából, érezni lehet, hogy imádja őket.)

Bridget mint írtam nem sokat változott, még mindig ugyanúgy látja a világot, de hát őt „Úgy lehet szeretni, ahogy van.” A rajongók elsőre felháborodtak Mark Darcy halálán, ám véleményem szerint, ahhoz, hogy ilyen jól sikerüljön a könyv, kellett a drámai száll. Bridget gyermekei nem igazán számítanak főszereplőnek, (egy 7 éves fiúról, és egy 5 éves kislányról beszélünk.), ám alapjában határozzák meg édesanyjuk hozzáállását a történtekhez. Az elbeszélés szerint a fiú nemcsak külsőleg hasonlít Markra, de jellemében is az apjára ütött.
Visszatér Daniel Cleaver is a történetbe, és a filmeken Hugh Grant által játszott karakternek ezúttal funkciója is van a cselekményt illetően, és nem csak úgy betették a történetbe, mint a második regény során. Bridget barátai ezúttal is a hősnő rosszabbik énjét testesítik meg, mivel állandóan beleavatkoznak a szerelmi életébe, teszik mindezt a legjobb szándékkal. (És a kellő humorral.
Mivel nem szeretném lelőni a regény végét, így megemlítem, hogy két új szereplőt kapunk a történetben, akikkel Bridget közelebbi kapcsolatba kerül. Roxter, egy 30-as férfi, akivel a hősnőnk, a történet kezdetén randevúzgat, de az iskolai tornatanár Mr. Wallekar is komoly szerephez jut a történetet illetően. Utóbbi karaktert az idő előrehaladtéval ismerjük meg jobban, és válik egyre szerethetőbb szereplővé. (Jellemét valahogy úgy kellene elképzelni, mintha Mark Darcy cinizmusát kevernénk az új James Bond férfias erejével, és sima modorával.)

Kritikaként sokan megjegyeznénk, hogy kevésbé korszerű a regény közlése, mint a 90-es évek során, ám ezzel nem értek. Már csak azért sem, mert két teljesen összehasonlíthatatlan évtizedről beszélünk, s a Bolondulásig is reflektál az időszak eseményeire, változásaira.
Amit negatívumként meg tudnék nevezni, az csupán annyi, hogy néhány jelenet már bizony az altesti poénokkal operál, és néhányszor már annyira el van túlozva Bridget rendetlensége, hogy az már egy picit gusztustalan.

A trilógia lezárása ugyan nem mérhető az első regényhez, de a második résszel abszolúte felveszi a versenyt, és úgy gondolom, hogy méltóképpen sikerült búcsúztatni egy popkultúrális legendát. Rebesgetik a filmváltozat elkészültét, ám Hugh Grant projektből való kilépése Colin Firth karakterének halála (Bár lehet, hogy ismét nem egyezne 100 száz százalékig a két történet.) , valamint Renée Zellweger arcplasztikája miatt kevés esélyt látok egy harmadik mozifilm megvalósulására.

10/7

Related posts

Leave a Comment