You are here
13181009_124752231267062_1339479851_n Life Misztikum 

KRAKEN, ÉS A TENGERI KÍGYÓ REJTÉLYE

13220175_124752194600399_816182070_n

kraken, vagy más néven Leviathán, tengeri mondák szüleménye. A lény egy hatalmas fejlábú több szemmel. Ha valaki belenéz a szemébe, a kraken irányítása alá kerül. A hiedelem szerint hajókat támad meg. Mivel zöld szemei vannak, a hajósok utazás során irtóztak a zöld színtől.

A Biblia szerint a Leviathán egy hatalmas sárkány, ami a vizekben élt. Egy sárkány, aminek hatalmas agyarai vannak, tüzet okád, és amerre elúszik, felforr a tenger vize. Farkát fogai között tartja, így veszi körül az óceánt. Olyan büdös, hogy maga sem tudja elviselni, ezért néha az édenkert virágait szagolgatja. Nem iszik mást, csak a Jordán vizének azt a részét, amely egy földalatti csatornán át ömlik a tengerbe.

A bibliai idézet szerint Isten megöli a Leviathánt.

„Ama napon meglátogatja az Úr kemény, nagy és erős kardjával Leviatánt, a futó kígyót, a keringő kígyót, és megöli a sárkányt, amely a tengerben van.” (Ézsaiás 27.1)

Az elmúlt évszázadok tengerészei a legbabonásabb és a legélénkebb képzelettel megáldott emberek közé tartoztak, nem csoda hát, ha veszélyes világukat rengeteg fenyegető szörnyeteggel népesítették be. Ezek jó részét sokáig kitalált lényeknek tartották, a modern tudomány azonban sok, a régi leírásokhoz hasonló “szörnyet” fedezett fel.

“A tengeri sárkány szörnyen kegyetlen fenevad. Hosszabb mint a szárazföldi sárkány, de szárnyai nincsenek. A farka tekervényes, a feje testének méreteihez képest kicsi, de tátott szája félelmetes. Pikkelye és bőre kemény. A halakra és minden más tengeri állatra veszedelmes. Az a hal ugyanis, vagy bármely más állat, amelyet egyszer megharap, elpusztul. Még az emberen is halálos sebet ejt. Szárnyak helyett uszonyai vannak, amelyeket úszáshoz használ. Egyhuzamban nagy távolságokat képes megtenni a tengeren és ez inkább nagy erejének semmint uszonyának köszönhető. Ha a tengeri sárkány fogságba esik, mondja Plinius, és homokra kerül, hihetetlen ügyességgel fúr magának üreget orrával. Csontjainak hamuja gyógyítja a fogfájást.” (Thomas Cantimpratensis: Könyv a dolgok természetéről. Ladányi-Turóczy Csilla fordítása)

A korabeli emberek nem tudjuk mit tartottak sárkánynak, krakennek, de leírásaik kísértetiesen emlékeztetnek egyes prehisztorikus, több millió éve kihalt állatokra. Felmerül a kérdés, honnan szedték, holott azelső maradványokat a XX. század elején fedezték fel?

A kraken a norvég sagák óriási, polipszerű állata – noha azokban még nem kraken néven említik -, amely Norvégia és Izland partja mentén él. A lábasfejű lényt Erik Pontoppidan, Bergen püspöke írta le a legalaposabban a 18. században Norvégia természetrajza című munkájában. Szerinte a kraken akkora, mint egy úszó sziget, és a tengerészekre az igazi veszélyt nem is maga az állat, hanem az általa keltett örvény jelenti, amikor az élőlény lemerül a mélybe. Ennek ellenére Pontoppidan leírja az óriás romboló erejét is. “Azt mondják, hogy még a legnagyobb hadihajót is le tudja rántani magával a mélybe, ha egyszer megragadta.”

A kraken számos irodalmi alkotásban (pl. Verne: Nemo kapitányés Melville Moby Dick c. regényében, Alfred Tennyson A Kraken c. versében) és filmben (legutóbb a Karib-tenger kalózai: A holtak kincse c. részben) szerepel.

Mintájául a nyolckarú óriáspolip (Enteroctopus dofleini) vagy még inkább a tízkarú óriás tintahal (Architeuthis dux), illetve a gigantikus tintahal (Mesonychoteuthis hamiltoni) szolgálhatott, noha az állat méretét és veszélyességét erősen eltúlozták a korabeli szerzők. A mélytengerek óriás lábasfejűiről ugyan a mai napig igencsak hiányosak az ismereteink, de a partra sodródott példányok alapján elképzelhető, hogy megtámadhattak hajókat. A Santa Maria ( Kolombusz zászlóshajója ) mindössze 27 méter, míg az eddigi legnagyobb óriáskalmár meghaladta az 50 métert is.

13181009_124752231267062_1339479851_n

A hajók és csónakok megtámadásáról több hiteles feljegyzés tanúskodik. Az 1930-as években egy óriás tintahal többször is rátámadt a Brunswick norvég tankhajóra, de nem tudott megtapadni az acél hajótesten és a propellerek fölaprították. 1989-ben fülöp-szigeteki halászok mentettek ki 12 túlélőt, akik egy felborult csónakba kapaszkodtak. Állításuk szerint egy óriáspolip vagy egy óriás tintahal fordította fel a csónakot, amely utána azonban nem támadta meg őket. Az esetnek mégis volt egy halálos áldozata: vízbe fúlt egy 12 hetes kisfiú.

Ezek a támadások valószínűleg tévedésből történnek. Az óriás tintahalaknak ugyanis a hajótestre emlékeztető alakú, hatalmas, akár 30 m hosszúságú ámbráscet az egyetlen ellensége: a tintahal az ámbráscet egyik fő tápláléka. A lábasfejű óriások azonban nem adják könnyen az életüket, sőt sokszor ők próbálják támadásaikkal elriasztani vagy megölni a kisebb ceteket. A tudósok úgy vélik, hogy az óriás tintahalak néha összetévesztik a hajókat az őket üldöző ragadozókkal, és ez váltja ki az agressziójukat.

A tengeri kígyók létét nem vitatja senki. Ám a legendákban és a tengerésztörténetekben – sőt egyes tudományos megfigyelésekben – nem a ma ismert “miniatűr”, maximum 3 méteres hosszt elérő “gilisztákról” esik szó, hanem hajókat körbecsavaró óriásokról. A ma élő tengeri kígyók 62 faja legföljebb mérges harapása miatt jelenthet veszélyt az emberekre. Szerencsére többségük nem agresszív, és támadás helyett inkább kitér a közelükbe merészkedő emberek elől. A legendák állítólagos tengeri óriáskígyói bezzeg nem ilyen szelídek. A 16. században élt svéd érsek és író, Olaus Magnus érzékletes leírást ad egy norvég tengeri kígyóról Az északi népek története című fő művében:

“Minden kereskedő vagy halász, aki Norvégia partja mentén elhajózott elmeséli ugyanazt a figyelemreméltó történetet arról, hogy egy iszonyú méretű, 200 láb (61 m) hosszú és 20 láb (6 m) széles kígyó lakik a Bergen melletti barlangokban és szirteknél. Derült nyári éjszakákon ez a kígyó elhagyja a barlangokat, és borjakra, bárányokra meg disznókra vadászik, vagy kiúszik a tengerre, ahol medúzákkal, rákokkal és hasonló tengeri állatokkal táplálkozik. Nyakát rőfnyi (kb. 1 m) hosszú sörény borítja, testét éles fekete pikkelyek fedik, szeme vörösen izzik. Megtámadja a hajókat, megragadja és elnyeli az embereket, ahogy oszlopként kiemelkedik a vízből.”


13153389_124752174600401_1875219586_n

A későbbi korokban is számos tengerikígyó-észlelésről számoltak be egészen napjainkig. Az egyik különösen neves megfigyelés aHMS Daedalus hadihajó személyzetéhez és tisztjeihez fűződik. 1848 augusztusában hajóztak Saint Helena irányába a Déli-Atlanti-óceánon, amikor megpillantottak egy 18 méter hosszú, fején különös sörényt viselő lényt a víz színén. A megfigyelés nagy visszhangot váltott ki a londoni lapokban, és Sir Richard Owen, a neves angol biológus nyilvánosan kijelentette, hogy a lény nem egyéb, mint egy elefántfóka. Más szkeptikus magyarázatok szerint valójában egy felborult csónak, esetleg egy fölbukkanó óriáspolip lehetett. Sokan azonban ma is hiszik, hogy “igazi” tengeri kígyót látott a hajó legénysége.

A kréta kori tengeri kígyók méretei viszont megfelelnek a beszámolók leírásainak. Mégis honnan vették az emberek akkoriban ezeket? Ráhibáztak puszta véletlenből, mikor ijesztő lényekről vízionáltak. Vagy a tengerek mélye még mindig rejt számunkra ismeretlen lényeket.

Nem lehetetlen, hisz az óriáskalmárokról is alig tudunk valamit…

Írta:

Vodicska Tamás

Related posts

Leave a Comment