You are here
A magyar labdarúgó-válogatott az 1912-es játékokon (Fotó: Wikipédia) Anno Sport 

A magyar foci elfeledett aranykora

A magyar labdarúgó-válogatott az 1912-es játékokon (Fotó: Wikipédia)
A magyar labdarúgó-válogatott az 1912-es játékokon (Fotó: Wikipédia)

Tudta Ön, hogy Magyarországon épültek Közép-Európa első, tízezrek befogadására alkalmas stadionjai? Hogy az első világháború előtt a világ élmezőnyéhez tartoztunk? Hogy egy cseh cionista csapat magyar játékosokkal verte a sztárklubokat? Hogy volt, mikor az olasz bajnokságban szinte csak magyar edzők voltak?

Ha a magyar labdarúgás sikerkorszakáról beszélünk, szinte mindenkinek azonnal az Aranycsapat és Puskás Ferenc neve ugrik be, ritkább esetben talán az aranylabdás Albert Flórián.

Pedig a magyar labdarúgás a 20. század elején az elithez tartozott, válogatottunk a legjobbak közt volt, stadionok épületek, a 20-as és 30-as évekre pedig magyar edzők és játékosok árasztották el Európa sztárklubjait.

A magyar foci első aranykoráról Szegedi Péter szociológus-sporttörténész tartott előadást néhány tucat érdeklődő előtt a Budapest Pontban.

A sportág kissé döcögősen jutott el Magyarországra, mivel a századforduló idején más európai országokkal ellentétben nálunk nem éltek angolok, akik megismertették volna a magyarokkal a labdarúgást. Míg a belga Royal Antwerp, a svájci Grasshoppers és a Szent György-keresztet mai napig címerében viselő Milan és Genova megalapításában is angolok működtek közre, addig Magyarországon először 1879-ben Molnár Lajos ismertette meg a labdarúgást Athletikai gyakorlatok című könyvében, igaz, a focilabdát összekeverte a rögbilabdával.

Akadtak más nehézségek is: miközben nyugaton már egyre nagyobb népszerűségnek örvendett a labdarúgás, addig nálunk előfordult, hogy a szabálykönyv téves lefordítása miatt a mezőnyjátékosok kézzel ütögették a labdát, a kapus pedig csak lábbal védhetett – ezt látva az emberek nem is igazán értették, miért szeretik ezt máshol.

Magyarország legrégebbi sportklubjánál, a Budapesti Torna Clubnál aztán csak előkerült a labda 1896-ban, egy évvel később pedig már két mérkőzést is játszottak a Millenárison. Az első találkozót az egyesület tornászaiból, atlétáiból, úszóiból és kerékpárosaiból megalakított két csapat játszotta mintegy száz néző előtt. Érdekesség, hogy futballozott az olimpiai bajnok úszó Hajós Alfréd is, akkoriban ugyanis úgy tartották, hogy egy sportolónak több sportágban is kiemelkedően kell teljesítenie. Néhány hónappal később a Vienna Cricket and Football Club ellen megvívták első nemzetközi mérkőzésüket is, melyet már 2000-en tekintettek meg a helyszínen. Valóságos fociláz tört ki, néhány évvel később már mérkőzések tucatjait játszották le, klubok alakultak, a válogatott pedig lejátszotta első mérkőzéseit.

A BTC első kezdőcsapata 1896-ban (Fotó: Wikipédia)
A BTC első kezdőcsapata 1896-ban (Fotó: Wikipédia)

A sportág népszerűségét a szimbolikus ellentétek is növelték. A válogatott 1901 és 1913 között 103 alkalommal csapott össze az osztrákokkal, a mérkőzések a monarchián belüli rivalizálást testesítették meg. Hasonló rivalizálások kezdődtek klubszinten is: az MTK-t zsidó sportolók alapították meg, akik nem szerepelhettek a keresztény arisztokraták által irányított MAC-ban. Fő riválisuk az FTC lett, melynek szintén voltak zsidó származású alapítói és sportolói, mégis a polgárságot képviselték. (Szegedi Péter ezzel kapcsolatban megjegyezte: az MTK 1902 és 1925 között 42 játékost adott a válogatottnak, közülük 19-en voltak zsidók, az FTC 38 válogatott focistájából pedig 11-en.) A következő évtizedeket a két klub folyamatos versengése jellemezte: a bajnoki címeket sorra hódították el, 1911-ben akkoriban világszínvonalúnak számító stadiont épített az FTC, egy évre rá pedig az MTK is.

Utóbbi klubnál rengeteget gondot fordítottak a szakmai fejlődésre is, angol edzők sora fordult meg a csapatnál, a szakértők pedig úgy tartották, hogy a Barcelona és a Sparta Praha mellett az MTK benne van a világ három legjobb klubjában.

A kontinens szerte tömegeket megmozgató sportágban természetesen megjelent a pénz is – Magyarországon pedig inkább annak hiánya. A hivatalosan amatőrnek számító sportolók sok esetben villamospénzt, fürdőpénzt, vacsorát kaptak, de megjelentek az illegális, névleges állások is, melyeket jellemzően a klub vezetői vagy mecénásai biztosítottak a játékosoknak. A legkiválóbb magyar játékosok itthon tartására azonban nem volt pénzük a kluboknak, sokan kerültek nyugati nagycsapatokhoz. Schaffer Alfréd például igazi sztárjátékosnak számított, aki mesés összegeket keresett külföldön. 1919-ben igazolt a Baselhez, később megfordult több német csapatnál is, Nürnbergben elnevezték Fussballkönignek, vagyis Futballkirálynak is, a Sparta Prahanál pedig kétszer is megfordult.

Schaffer Alfréd (Fotó: fotbalisti-romani.ro)
Schaffer Alfréd (Fotó: fotbalisti-romani.ro)

Külföldre igazolásában szerepet játszhatott az is, hogy a Kommün idején Bokányi Dezső népbiztos közvetlen munkatársa volt. Schaffer nem épp szerénységéről volt híres: egy anekdota szerint a bázeli polgármester megjegyezte neki, hogy a játékos többet keres nála, mire a “Spéci” becenévre hallgató labdarúgó így felelt: “Az lehet, de én tudok focizni, maga meg nem.”

Schaffer később edzőként is letette a névjegyét, az AS Romával olasz bajnok lett, de irányította a Bayern Münchent is.

Nemcsak nagycsapatok csábították el a legjobb magyar játékosokat. A csehországi Maccabi Brno egy cionista sportegyesület volt, melyet a városban élő gazdag zsidók hamar Közép-Európa egyik legjelentősebb futballvállalkozásává emeltek: távolodtak az amatőrséget valló cionista ideológiától, pályát, tribünt építettek, kávéházat nyitottak és egyre jobb játékosokat igazoltak – szinte kizárólag Budapestről. A klubban néhány év leforgása alatt mintegy 50 magyar labdarúgó fordult meg. Mivel Csehszlovákiában külön bajnokságuk volt a csehszlovákoknak, németeknek és zsidóknak, a zsidó ligában nem találkoztak komoly ellenfelekkel. Helyette turnékra indultak, 1923-ban tíz meccset játszottak Spanyolországban, ahol 3-1-re legyőzték a Real Madridot. Ennek az évnek a nyarán a kezdőcsapatból már 10-en voltak magyarok, az eredmények pedig önmagukért beszéltek: Bécsben 30 ezer néző előtt verték a Rapid Wient, Bolognában pedig döntetlent játszottak az olasz válogatottal. A csapatban ekkor már nemcsak zsidók, hanem keresztények is szerepeltek, ami kivívta a prágai és a zsidó szövetség rosszallását is: mikor a korábbi intelmeik ellenére 1924-ben újabb keresztény játékosokat igazoltak, felfüggesztették a csapat játékjogát.

Az 1930-as évek válsága tovább növelte a kivándorlási kedvet, egyre több játékos került nyugatra. A francia bajnokságban száz fölött volt a magyar játékosok száma, Lukács István bajnoki és gólkirályi címet is szerzett 1934-ben 28 találattal. Ugyanezt a díjat bezsebelhette 5 évvel később Korányi Dezső is, aki 27 találatig jutott. Nemcsak a magyar játékosok, az edzők is keresettek voltak nyugaton. Az olasz bajnokság 1933/34-es szezonjában 18 csapatból 12-nek volt magyar edzője, a Real Madrid első, 1932-es bajnoki címét pedig Hertzka Lipót irányításával szerezte meg. Az eligazoló légiósok dömpingjét a válogatott szenvedte meg: a külföldre távozó labdarúgók többet nem léphettek pályára a nemzeti csapatban.

Azt bizonyára már jóval többen tudják, hogy az 1938-as franciaországi világbajnokságon a magyar válogatott a döntőig jutott, igaz, Csehország és Ausztria nem szerepelt a tornán, így a mezőny kevésbé volt erős. Az első mérkőzést Holland India ellen vívtuk, akiknek ez volt az első és egyben utolsó szereplésük komoly nemzetközi tornán. Kapusuk egy kabalababát helyezett el a kapuba, a magyar játékosok pedig a biztos vezetés tudatában (a végeredmény 6-0 lett), azzal szórakoztatták magukat, hogy nem pusztán gólt akartak szerezni, hanem eltalálni a különös figurát.

Az 1938-as vb-döntő korabeli beszámolója:

A magyarok később Svájcot és Svédországot is megverték, a döntőben viszont 4-2-es vereséget szenvedtek az olaszoktól. A későbbi, Puskásék által elvesztett vb-döntővel ellentétben a nép itt nem élte meg kudarcként a történteket, a hazatérő válogatottat ünneplő tömeg várta a pályaudvaron. A korábbi aranykornak viszont vége szakadt: bár sok kiváló játékos játszott külföldi csapatoknál, a hazai nézőszámok nem mutattak növekedést, ebben a tekintetben a 10-es évekhez képest a 30-as évekre a dobogó harmadik fokáról a 21. helyre estünk vissza. Elavult a korábban jól működő technikás, pengés magyar futballstílus is, melyet a WM-rendszerre átálló angolok és a célfutballt játszó csapatok könnyedén felülmúltak. Az első aranykor tehát véget ért, de másfél évtized elteltével jött Puskásék generációja – azt a történetet pedig már mindenki ismeri.

(alfahir.hu)

Related posts

Leave a Comment