You are here
myfilmnoir32 Kortárs 

Matuszka Máté – NIKOTINÍZ

A bolt fényei túl élesek, a homályt jobban szeretem, az elrejti a borotválatlan képemet meg a nikotinfoltjaimat. A kassza mögött a lányt Aténak hívják, és minden héten ingyen ad nekem ötven zacskó rágót. Hálából csinálja: egyetemistaként hát mondjuk úgy, zűrös élete volt, és én mentettem meg belőle. Szomorú belegondolnom, de ez életem egyetlen sikeres cselekedete.

– Ezt pedig karácsony alkalmából – tesz ki a pultra egy kis fahordót. Epres viszki van benne. – A JBD vállalat új íze, az idei szezonra hozták ki. Még egy nyereményjátékot is kötöttek hozzá, de az emberek így sem vették. Nem ízlett senkinek, pedig szerintem nagyon finom.

Nekem teljesen mindegy, én már annyi cigit szívtam, hogy egész életemben mindennek hamu íze lesz. A viszki egyben búcsúajándék is: Até ma elköszön mindenkitől, majd vonatra ül, hogy az új év új városban és egy új életben érje.

Az irodám romokban hever. Magánozó vagyok, és aki ezt bevállalja, annak fel kell rá készülnie, hogy itt mindenki mindenkinek az ellensége. Amíg voltak melóim, rendszeresen meg akartak ölni, de már jó ideje semmi. Ha belegondolok, az utolsó bombát már több mint két éve dobták be az ablakomon… Mondjuk, azóta is csak a székemet állítottam fel.

Óvatosan nyalok bele a viszkibe.

Lehet, hogy a cigi miatt már nem érzem az ízeket, de azt még meg tudom állapítani, hogy nem viszki van a számban. Csak egyetlen dolog létezik, ami ilyen ízetlen. Até az egyetemen kémikusnak tanult, ám bekattant és mindenkit meg akart mérgezni, a kiérkező rendőrök pedig csak azért nem lőtték le, mert lefotóztam őket. Megmentettem az életét – ő pedig most, évekkel később akar megmérgezni. Nem is hittem volna, hogy ilyen türelmes lány.

A számban patkányméreg van. A padlóra köpöm.

Az emberek sosem változnak meg. Én sem: automatikusan a fényképezőmért nyúlok. Lesöpröm róla a pókhálót, majd a zsebembe dugom.

A bolt előtt bújok el az árnyékok között, várok és várok. Őrületesen vágyok rá, hogy csináljak valamit. Hogy rágyújtsak – de már évek óta letettem. Hogy rágózzak – de ha azok is mérgezettek? Inkább összeszorítom az állkapcsomat és várok. Mikor pedig Até kijön, követni kezdem. Egy doboz van nála, tele üvegekkel. Nincs kétségem a tartalmuk felől.

Az ónos eső eltakar: nem vesz észre, pedig az autója mögött megyek.

A városszéli öregek otthonánál áll meg, nekem pedig azonnal összeáll a kép. Itt lakik az összes tanár, akik túlélték az egyetemi akcióját. Új év, új város, új élet… csak előbb mindenkitől elköszön. Hát persze…

Beosonok az otthonba. Az egész épület üres, a folyosók sötétek, visszhangzanak a lépteim. Az emberek a nagyteremben vannak. Az ajtót csak résnyire nyitom ki, és gond nélkül lefotózom, amint Até üvegeket oszt szét az öregemberek között. A megdönthetetlen bizonyíték, amiért bizonyos körök ölni is képesek.

Az idő szorít, azok az öregek perceken belül halottak lesznek, ha nem kapnak segítséget. Megállok egy utcai fülkénél és betelefonálok a rendőrségre Nash-nek. Nash ki nem állhat, de egészen izgalomba jön, mikor elmesélem neki a sztorit. Megígéri, hogy letartóztatja Atét, az öregeknek pedig mentőt hív és mindannyijuknak kimosatja a gyomrát. De ami még jobb, hogy imádja a sajtót, és tudom, ennek a hírnek is nagy nyilvánosságot fog adni. Talán most rendbe jön a karrierem. Meg az életem. Lehet, jó karácsonyom lesz.

Miközben az irodámban száradnak a képek, kiöntöm a fahordó tartalmát a lefolyóba. Már évek óta gyűjtöm azokat a tárgyakat, amikkel meg akartak ölni: golyók, repeszek, meg kések sorakoznak a polcomon. Jól fog mutatni mellettük ez a hordó.

Ám valami más is kiesik belőle. Egy nejlonba csomagolt papírdarab. Kibontom. A JBD vállalat gratulál benne, megnyertem a nyereményjátékuk főnyereményét: egy millió dollárt. Nagy kár, hogy a játékuknak már két hete vége… A levél végén még elnézést kérnek, hogy a viszkit ízetlen vízzel helyettesítették, de ez szükséges volt, hogy az ember biztosan megtalálja a hordóba rejtett nyereményét.

Ha ez víz volt, akkor Até mégsem…

Ez az a pillanat, amikor meghallom Nash autóját az irodám ablaka előtt fékezni. Autók követik, nyilván az újságírók. Szóval már letartóztatták Atét. Szóval már kimosták az öregemberek gyomrát. Hallom, amint közelednek, én pedig a legszívesebben bezárnám az ajtómat, de egy robbanás kivitte. Elcsesztem. Már megint… Sosem változok meg, és mikor ezt belátom, előveszem a cigimet a kabátzsebemből. Rágyújtok, és ekkor, ha csak két percre is, de megszűnik minden problémám.

Írta: Matuszka Máté

Related posts

Leave a Comment