You are here
13649709_114975448938040_1414694425_n Lélek Life 

Mikor adtuk fel önmagunkat?

13672511_114975302271388_499754519_n

Az egész életünk egy rohanás. Ahogy bekerülünk az iskolába, egyik napról a másikra kénytelenek vagyunk feladni gyermeki énünk, és beilleszkedni egy a felnőttek által létrehozott társadalmi normába.  Már nem számítanak a vágyaink, álmaink, csak az, hogy ne lógjunk ki a sorból, ne egyek legyünk a tömegben, hanem mi magunk legyünk a tömeg. Minden és mindenki azt sugalmazza felénk, hogy legyünk jók, és tegyük azt, amit minden normális ember. Mi így teszünk, mert szeretnénk, ha szüleink, a tanáraink, barátaink és mindenki büszke lenne ránk. Közben azzal senki nem törődik, hogy mi magunk mit szeretnénk, mitől leszünk boldogok. Az a fontos, hogy beolvadjunk a környezetünkbe. A kezdetektől belénk nevelik a kérdést, melyet a legtöbb tettünk előtt felteszünk magunknak: Mit fognak szólni? Mit fognak gondolni?  Majd eljutunk oda, hogy egész életünket át-, és beszövi ez a két kérdés, és már nem gondolkodunk, hanem a társadalom által megszabott norma, és morál szerint élünk.

13652557_114975335604718_1385595330_n

Elhagyjuk a hittet, a bizalmat, a reményt. Csak élünk egyik napról a másikra, hogy teljesítsük a mások által megszabott követelményeket. És megtesszük, mert érezni akarjuk, hogy tartozunk valahova, hogy szeretnek, hogy fontos részét képezzük valaminek. Valaminek, mely jóval nagyobb, hatalmasabb, magasztosabb nálunk. Bár, nem értjük, nem látjuk át az egészet, de feláldozzuk magunkat a szent cél érdekében, hogy majd öregen és megtörten, de elmondhassuk, hogy igen mi jó emberek voltunk, úgy éltünk, ahogy azt nekünk megmondták.

Aztán eljön az az idő, amikor az ember számot vett saját magával, az életével, önnön valójával. Olyan kérdésekre keresi a választ, melyeket legutoljára gyermekkorában mert megkérdezni saját magától.  Érdeklődve kutat elméjében, hogy mikor vesztette el önmagát?

13672260_114975395604712_1755739825_n

Mikor hódolt be a többség akaratának, figyelmen kívül hagyva saját magát? Aztán fáradtan sóhajt egyet, mert olyan rég volt már, hogy úgy élt, létezett, hogy az számára boldogságot, nyugalmat hozott.

Mikor volt, hogy valamit csak és kizárólag önmaga kedvteléséből tett, és nem azért mert mások szerint az a jó, a helyes? Talán gyerekkorában, amikor még hitt a mesékben, a csodákban. Tudta, hogy ő nagy dolgokra hívatott, különlegesnek érezte magát. Hitt abban, hogy az egyediségével is az emberiség hasznára válhat. Az idő, a környezeti hatások viszont könyörtelenül kitöröltek belőle mindent, mely arra emlékeztette, hogy ő: valaki. Egy különálló ember, saját álmokkal, vágyakkal.

13652364_114975345604717_899714507_n

Mikor jön el az idő, amikor azt mondjuk, hogy: NEM.

Nem másokért, mások által létrehozott követelmények, normák szerint élünk, hanem azért, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkbe. Egyáltalán lehetséges-e, hogy újból visszataláljunk önmagunkhoz? Ha igen, akkor milyen következményekkel kell számolnunk? Mit kell feladnunk azért, hogy elmondhassuk, boldogok vagyunk? És talán a legfontosabb kérdés:

Meg merjük-e tenni?

Írta: 

Emilly Palton

Related posts

Leave a Comment