You are here
Kígyó borító Kortárs 

Nagykutasi Tibor: Kígyómarás a tőkék közt

1.

Lovász Kálmán magánnyomozó rápillantott a karórájára, mikor meghallotta a templom tornyából a déli harangszót.

– Késik! – mondta magában, tényként leszögezve megállapítását. Felállt kopottas íróasztala mellől, és türelmetlenül elhúzta kövér ujjaival az ablaküveg előtt lógó fémroló lapkáit, hogy szemügyre vegye a Várkerület forgatagát. Egyik keze ujjai közt egy meggyújtott cigarettát szorongatott. Az úton átellenben a járdán, egy harmincas, feltűnő öltözetű nőt látott, határozatlanul forgolódni. Kezében egy cetlit tartva, a járókelőktől kért segítséget. Mind vállát vonva jelezte, hogy nem tudja, merre lehet, amit keres. A legtöbben válaszra sem méltatták, csak némán tovább ballagtak, fejüket lehajtva. Egyszer aztán valaki erőteljes karmozdulatokkal útba igazította. Látszott a mutogató emberen, hogy sietős a dolga, így kapkodó mozdulatokkal hamar a városból kivezető útra mutatott egyik karjával, aztán pár balra kanyart csuklóból, és néhányszor felemelte kézfejét, és egy számot mutatott. Talán a kanyarok, kereszteződések számát adta a kérdező tudtára.

A nő követte az utasításokat, az irányt mutogató pedig ment tovább a dolgára.

– Jöhetne már! – ült vissza asztalához Lovász. – Éhes vagyok!

Negyed óra múltán megcsörrent a bejárati ajtóra rögzített kis harang. Egy nő lépett be csapzottan, ingerülten. Magában morgolódott valamit, talán káromkodott is. Olyan méreggel vágta be maga mögött az ajtót, hogy kis híján lepottyant róla a kis csengő. Beljebb lépett a szürkés, dohos folyosón, a belső ajtó felé. Közben nagyokat lélegzett, próbálta összeszedni magát. Vetett egy pillantást a penészes falon csüngő, poros tükörre. Rövidke sikertelen próbálkozás után, hogy kivegye saját képmását az üvegen, elvetette a gondolatot, hogy haját megigazítsa.

A belső ajtó előtti lábtörlőn megállt, vett még egy nagyobb levegőt, és koppintott párat az ajtó tejüvegén. Párszor megismételte, aztán fülelt.

Nem kapott választ, így benyitott, és bátortalanul belépett az irodahelyiségbe. Kényes orrát egyszerre megcsapta a tömény füstszag, ami odabent terjengett. Fintorogva vett elő retiküljéből egy csipkével kivert ruhazsebkendőt, hogy orrát védje az erőteljes szagtól. Gyorsan visszalépett a folyosóra, ahol kicsivel tisztábbnak érezte a levegőt, leszámítva a dohos pinceszagot.

Lopva be-benézett az irodába. Egy faragott lábú tölgyfaasztal állt az utcára néző ablak előtt, rajta három-négy becsukott mappa egymáson heverve, és az asztal közepén egy kinyitva. Valamint egy zöld üveges, osztott burás lámpa állt a dolgozóasztal sarkán. Az asztal túlsó felén, az ablak és az asztal között egy faragott, rozoga, háttámlás tölgyfaszék, az asztal előtt két bőrkárpitos fotel, rózsafából faragva és intarziákkal díszítve. Ülés- és háttámla kárpitjuk régen talán bordó, vagy vörös lehetett, ami igencsak megfakult a használattól. Fényük is mattos, kopottas lett a rengeteg cigarettafüsttől.

A fal mellett, annak teljes hosszában egy régi szekrény, italtárolós, ruhaakasztós részekkel, és egyik felén, könyvespolccal, rajta porosodó könyvekkel. A földön, az iroda közepén, egy nagy szőnyeg, rajta mindenütt sárdarabok, és égésnyomok. Talán, a cigaretta hamujától. Az ajtótól balra, a falon parafatábla, rátűzdelve gombostűvel fényképek, filctollal húzott piros nyilak.

– Maga az? Maga szerencsétlenkedett az előbb az utcán! Késett! – mondta nyersen a bejárati ajtóval szemben lévő mellékhelyiségből kilépve Lovász, lehúzva a vécé láncát, szájában egy füstölgő cigarettával. A nő ijedtében felsikoltott, festett körmeivel kapaszkodva az iroda ajtajának szúette tokján. – Kényes vagyok a pontosságra! Maga miatt késtem le a déli ebédemet! – folytatta ugyanolyan nyersen a kopó, és hanyag mozdulattal felrántotta nadrágja cipzárját a nő szeme láttára. Kezét a nadrág oldalába törölte, majd nyújtotta karját kézfogásra. A nő undorodva húzódozott előle, kerülve minden apró érintését.

– Ha nem, hát nem! – ­­dohogott Lovász.

– Szóval, mi olyan sürgős, hogy nem mehettem el kajálni? – kérdezte a fancsali nőt, miközben próbált befurakodni saját irodájába. Lusta pillantásokkal végigmérte a rémült vendéget, beleszagolt drága parfümjébe.

– Azt nem említették, – hebegte az asszony – hogy maga ilyen modortalan ember!

– Ne sértegessen már, a saját irodámban! – emelte fel két kezét megrökönyödve a házigazda. – Maga keresett fel engem! Nem én akartam magával találkozni! Biztos, a munkám miatt ajánlottak engem! Szóval, köpje ki, mi a bánata! Éhes vagyok, mint már mondtam! Délben szoktam enni, jó magyar szokás szerint!

– Nem úgy néz ki az irodája, mintha olyan jól menne az üzlet! – válaszolta hölgyemény pikírten.

– Asszonyom, megmondtam! – csapott türelmetlenül az íróasztalra hatalmas tenyerével Lovász Kálmán, hogy ujjnyi magasságra emelkedett az asztalon nyugvó zöld üveges lámpa. – Vagy bökje ki, mit akar, vagy ne tartson fel tovább! Három ügyön dolgozom jelenleg! – mutatott iratkötegeire.

– Nincs szükségem a sértegetésére, és a lekezelő stílusára! Na, üljön már le, aztán ne játssza a sértődöttet!

– Meghalt a férjem! – tipródott szipogva az asszony, láthatóan kerülve, hogy hozzáérjen a kopott fotelokhoz. Föl-alá járkált beszéd közben, nézegette a molyette könyvek gerincén a címüket. Csupa krimi a ’30-as, ’40-es évekből, olyan nagy klasszikusokkal, mint például „A máltai sólyom”, Dashiell Hammettől, vagy a „Marlowe-sorozat” Raymond Chandler tollából. – Tud nekem segíteni?

– Nem! – jelentette ki a nagytermetű, negyvenes férfi tárgyilagosan, karjait felemelve, és rámutatott az asztalon lévő névtáblára. – Magánnyomozó vagyok, nem csodatévő doktor!

– Na, ne mondja! És ha azt mondom, hogy a férjem neve Palavitz Tamás? Az ország legnagyobb nevű borásza? Akkor tud segíteni? – felelte cinikusan a nő.

– Hogy mondja? A maga férje Palavitz Tamás? És meghalt?– nézett a nő szemébe komoran, láthatóan letaglózva, kiejtve kezéből a cigarettáját.

– Látom, ismerős a neve! Az a gyanúm, hogy megölték! A rendőrség lezárta az ügyet, kígyómarást állapítottak meg!

– Miből gondolja, hogy tévednek? Van bizonyítéka?

– Van! A férjemet a saját szőlőbirtokunk határán találta holtan a szomszéd gazda. Az uram combján volt két megduzzadt folt, és a holtteste melletti fa tövében egy vipera teteme. Utánajártam, és kiderítettem, hogy keresztes vipera volt, aminek ritkán halálos a marása. És ráadásul nem is élőhelye a kígyónak!

– Aha! Mit mondott, hol is laknak?

– Nem mondtam, mert maga rögtön nekem támadt! Itt, Sopronban lakunk… – tartott egy gondolatnyi szünetet, – laktunk…, lakom. Mindegy, úgysem maradok itt sokáig! Szóval, fenn, a Lővérekben, a villasor felett, egy magányosan álló villában.

– És azt gondolja, hogy valaki fölvitt oda egy kígyót, hogy megölje vele a maga férjét?

– Nem a villához! Hanem a város melletti dombra, ahol a szőlőnk van.

– Értem! Miért akarta volna bárki eltenni láb alól? Kinek lehetett útjában?

– Voltak irigyei jószerivel! Mint mondtam, a villasor fölött éltünk, pompában, jólétben. Hatalmas birtokunk van a környező dombokon. Tamás a rendszerváltás utáni privatizációkor olcsón jutott hozzá a nagyapjától elrekvirált területekhez. Újraindította a családi borászatot, aztán nemsokára már az egyik domboldalt vásárolta a másik után. Mígnem csak egy szőlőtulajdonos maradt, akivel ketten uraltak egy egész hegyet. Vele viszont sosem tudtak dűlőre jutni. Szegény jó uram, megszerezte a legjobb területeket, és a szomszéd mindig hangoztatta is a nemtetszését, hogy ellehetetleníti őt.

– Akkor a szomszédot gyanúsítja?

– Igen! Meszlényi Lajosnak hívják. Ő találta meg Tamás testét egy olyan helyen, ahová nem nagyon szokott kijárni. Egy tizenöt méteres diófa áll ott, ami hatalmas területet árnyékol be az öreg birtokán. Így aztán a szőlő ritkásan terem meg rajt! – mondta félszegen a nő. – Tud segíteni? De el ne árulja az öreg bolondnak, hogy rá gyanakszom!

– Rendben, Palavitzné … – habozott egy pillanatig, milyen néven is szólítsa a hölgyet.

– Viktória! – felelte a nő.

– Viktória! Értem! Adja a jóváhagyását, hogy megvizsgáltathassam a holttestet! És szeretnék körülnézni a birtokon, és a villában is! …

2.

– Helló, Doki! – kiáltott be a kórboncnoknak Lovász Kálmán az éjszaka közepén. Nem kapott választ, így önállósította magát, és belépett a boncterem kétszárnyas, üveges lengőajtóján. Mindenféle tartósító folyadék és alvadt vér szaga kavargott a levegőben. A terem közepén egy keskeny, hosszú fém tepsi feküdt egy asztalon, benne pedig egy hátán fekvő emberi holttest várta az utolsó orvosi beavatkozást. A test fölé tükrös lámpa lógott a plafonról. Az asztal mellett nemesacél szerszámok: szike, ollók, csipeszek, csontfűrész. Az ajtóval szemben egy hatalmas hűtőszekrény állt, tizenöt fiókkal. Némelyiken felirat, hogy kinek a holtteste pihen az adott hűtőrekeszben. A terem sarkában egy íróasztal, mellette egy idősödő, ősz hajú ember egy széken ülve, háttal a bejáratnak, fehér orvosi köpenyben.

– Doki! Jól vagy? – ismételte meg a magánzsaru óvatosan a köszönést, nehogy megijessze a gondolataiba merült orvost.

– Helló, Szimat! – válaszolt vissza mosolyogva ezúttal a fehér köpenyes, felállva az asztaltól, és nyújtotta is karját kézfogásra. – Észre sem vettelek! Nem vártalak ma!

– Megmondtam már, hogy ne hívj Szimatnak! Gondoltam, megkérdem, találtál-e valamit Palavitz holttestén? – felelte Lovász Kálmán, miközben rágyújtott egy cigarettára. – Nem baj, ugye?

– A cigi fog a sírba vinni, meglásd! De annyit megmondok előre, hogy nem leszek hajlandó hozzányúlni a szétroncsolt tüdődhöz!

– Szóval, van valami? – terelte a szót a kopó.

– Igen! Vagyis nem! Nem tudom! Mutatok valamit! – felelte tétován Doki, aztán odavezette barátját a hűtőhöz, és kihúzta a négyes számú fiókot. Palavitz Tamás holtteste feküdt a rideg fémlapon. Bal combja külső oldalán, középtájon, két egyforma nagyságú dudor, mindkettőnek a közepén egy-egy lyukkal. Doki levette füléről az odabiggyesztett ceruzát, hegyével beledugta a hullán lévő egyik dudorba, majd kihúzta.

– Hat és fél centiméter mély! Teljesen a combcsontig beér! – emelte magasba ceruzáját, hüvelykujja körmével mutatva a távolságot. – Talán, a csont is sérült! Egyenes, befelé vékonyodó, és lapított hengeres lyuk! A vége teljesen pontszerű, míg a bemeneti nyílás három milliméter!

Aztán lefektette a sárga színű grafitrudat, úgy, hogy az összekösse a két lyukas dudort.

– A két középpont között két és fél centiméter van!

– És ez nekünk jó? – kérdezte türelmetlenül Lovász.

– Nem igazán! Vettem szövetmintát a sebekből! Valóban kígyóméreg! De nem keresztes viperáé, ahogy azt az elhunyt felesége is mondta! Megvannak benne bizonyos vegyületek, amikre kategorikusan kijelenthetjük, hogy kígyótól származnak. Azonban fajtánként eltérő vegyületeik révén megállapítható, hogy pontosan milyen kígyó mérgéről beszélünk! És, amit találtam, az … – tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy leplezze tanácstalanságát – … engem is meglepett.

– Mondd már, Doki! Ne gitározz az idegeimen! – válaszolta ingerülten a kopó, és mélyet beleszívott cigijébe.

– A mérget, ami megölte ezt a soproni fickót, nos, azt egy Dél-Amerikában honos kígyó “főzte”! – emelte fel két kezét, és ujjaival idézőjelet mutatott. – És ott is annyira ritka ez a fajta, hogy csupán egyetlen országban ismerik.

– Ez biztos? – szívta meg idegesen cigijét, hogy keze is beleremegett.

– Igen! És olyan klímában él, ami Magyarországon sehol nincs. Szóval, nálunk életképtelen lenne! Talán egy terráriumban lehetne hasonló életteret kialakítani neki, de nem biztos. Légnyomás, hőmérséklet, páratartalom, csapadék, szagok! Minden precízen lemásolva! Akkor esetleg éldegélne! És van még valami! – Doki visszatolta a tepsit a hűtőbe, odament asztalához, amin egy kígyómérgekkel foglalkozó könyv hevert kinyitva, képeken illusztrálva a nesztelen gyilkosokat. Fogai közé szorította ceruzáját, és két kézzel felemelte a súlyos kötetet.

– Doki, a ceruza! – jelezte barátja undorodva, hogy az íróeszköz talán nincs jó helyen a szájában.

– Ja, tényleg! – ejtette az asztalra fogai közül a rudat szórakozottan, és átadta a könyvet. – Na, mindegy! Szóval, ez itt a kígyónk! Az egyik gond az, hogy nincs arányban a sebek távolsága a mélységgel. Két és fél centiméter távolság kb. négy centiméter hosszú fogaknak felelne meg. Ilyen mélység pedig mondjuk négy, öt centi távnak, és úgy négy méteres kígyónak! Ami nem létezik! Ezek nem nőnek két és fél méternél hosszabbra! Ráadásul a sebekben a lyukak teljesen egyenesek, nem görbülnek, mint a kígyófogak! És, ugyebár, a kígyó nem harap, csak mar! Nem olyan, mint egy kutya, amelyik teljes erőből harap, belevájva fogait teljesen fogínyig! A kígyóméregnek elég egy apró bőrsérülés, hogy beszivárogjon a testbe!

– Szóval a gyilkosunk egy kígyómarás látszatát akarta kelteni?- mosolyogta el magát a mindig komor nyomolvasó.

– Úgy néz ki! Van sejtésed?

– Még nincs! Kösz, Doki! Menj aludni! Csak azt nem értem, hogy a rendőrség kórboncnoka miért nem vette észre?

– Én sem értem! Mondjak még egy vicceset? A vipera, ami Palavitz mellett feküdt élettelenül…

– Mi van vele?

– … nem abba pusztult bele, hogy nekivágták a fa törzsének! Egyszerűen csak megöregedett, és elfáradt. Hetekkel ezelőtt! Már elkezdett bomlani. Egy csepp mérge sem volt.

– Ez jó vicc volt! – nevetett harsányan, hogy visszhangozták hangját a csempeburkolatos falak, majd két karjával kilökte a kétszárnyas lengőajtót…

3.

– Meszlényi úr? – kiáltott a látogató a szőlőtőkék között.

– Megyek már! Ki az? – válaszolta Meszlényi Lajos, és indult a hang irányába.

– Lovász Kálmán vagyok! Beszéltünk telefonon!

– Ja, emlékszem! Jöjjön! Szóval, miért keres? – nyújtotta kérges tenyerét kézfogásra az idegennek, aztán bal karját az idegen vállára téve, beljebb is invitálta a borospincébe.

– Nos, – kezdte történetét az erős testalkatú, 40 év körüli látogató – szakmai tanácsokat gyűjtök. Apám, nagyapám szőlővel foglalkoztak. Még kora gyermekkoromból emlékszem pár dologra, de az nem sok minden. Apámnak nem igazán ment a borászat, így aztán túladott a családi örökségen. Megcsinált ő mindent. Megjavította egymaga a traktorokat! Egyedül felépítette a házát, de a szőlő nem ment neki! Jaj, szegény jó apám, nyugodjon békében! Szeretném végigjárni a Sopron-környéki gazdákat, hogy mindegyiküktől kaphassak valami tapasztalatot.

– Mit mondott, mi a neve?

– Lovász Kálmán. Apámat is, öregapámat is így hívták!

– Nem ismerős név. Pedig ismerem névről azokat, akiknek boruk volt.

– Egy jelentéktelen kis birtokunk volt, az ország másik szegletében! – legyintett Lovász.

– És most ki műveli?

– Nem tudom! Gyerek voltam, mikor szegény jó apám eladta a területet! A földért kapott pénzből ide költöztünk az ország nyugati részére, azóta sem jártunk otthon! Apámat is itt temettük, tavalyelőtt hunyt el!

– Sajnálom! És maga szőlővel akar foglalkozni?

– Legalább is, megpróbálkoznék vele! Pénzem van elég, hogy belevágjak! Mondhatnám úgy is, hogy a pénztőkém megvan, csak a szőlőtőke hiányzik!

– Fiatalember! – oktatta Lovászt Meszlényi. – Azért nem eszik azt olyan forrón! A szőlő nem olyan munka, amit az ember kipróbál! Bele kell adni mindent! Testét és lelkét kell átadni a szőlőtőkéknek! Fáradságos, embert próbáló munka ez! Nincs ünnep, nincs pihenés! Viszont van negyven fokos forróság, és húsz fokos fagy, kilencven kilométeres szelekkel! Víz, jég, szárazság!

– Tisztában vagyok vele!

– Most mivel foglalkozik, ha szabad érdeklődnöm?

– Az emberek viselkedését tanulmányozom!

– Ja, akkor maga valami pszicho izé? Pszichológus, vagy mi?

– Nem! – emelte fel két tenyerét tagadólag beszélgetőtársa felé Lovász. – De nem lényeges! Úgyis abba akarom hagyni! Belefáradtam az emberi hülyeségbe. A sok magyarázkodásba, hogy mit miért, hogyan! Elegem van az emberekből!

– Nézze, fiatal barátom! Elmondom, amit a szőlőről tudok! Megmutatom szívesen, mit és hogyan csináljon. És azt is, hogy ne csinálja!

– Rendben! Köszönöm az idejét!

– Jöjjön! A pince az utolsó állomás, a munka java az ég alatt várja! Kinn, a domboldalban.

– Hol ér véget a maga szőlője, és hol kezdődik a szomszédé? Hogy állapítják meg, hogy melyik sor kihez tartozik? Mivel kerítést nem látok!

– Van kerítés! Kicsit odébb látszik! Mindjárt odaérünk! Ott, a diófa alatt! De csak mostanában van ez így, az elmúlt pár évben!

– Mire gondol? – érdeklődött Lovász.

– Nem volt ám itt mindig kerítés! Régen kilencen voltunk ennek a dombnak a gazdái. Nagyjából egyforma méretű földterületekkel. Átjártunk egymáshoz dolgozni! Az én munkásaim ugyan úgy átjártak a hat telekkel odébb lévő gazdához, ha emberre volt szüksége, máskor annak a melósai jöttek hozzám! Átjártunk egymáshoz, nem volt gond, ha egy sorral lehúztuk a szomszédot, az sem számított, ha a szomszéd megkárosított egy sorral! Még a traktorokat, pótkocsikat is körbeadtuk használatra.

– Aztán mi történt?

– Jött ez a hülyegyerek! Megörökölte apjától a területet, – bökött fejével a szomszéd telke fölé, közben komótosan ballagtak a diófa irányába – aztán elkezdte kivásárolni a gazdákat. Innen a negyedik föld volt az öröksége. Majdnem kétszáz éve a felmenőié volt, apáról fiúra szállt. Értett hozzá mindegyik, még az apja is. Gondolom, hallott már a Palavitz család boráról!

– Mi? – kérdezte zavarodottan Lovász. – Palavitz Tamás szőlője ezen a dombon van? Innen a negyedik telek?

– Csak volt a negyedik! Ma már csak két telek van! Az enyém, ami a kerítésig tart, és ezé a nyikhaj, pökhendi taknyosorrú ficsúré az összes többi. Szépen fölvásárolta mind a hét másik gazdát! Már csak én maradtam!

– Finom, karakteres boruk volt, emlékszem! Sokszor azt ittam. De az utóbbi, négy, öt, talán hat évben egyáltalán nem. Valahogy furcsának találtam, kesernyésnek! Éretlen lőrének! Lehetséges ez? Vagy bennem változott meg valami?

– Jól érezte! Nyugodjon békességben szegény gyerek! Nem akarok róla rosszat mondani!

– Miért, meghalt?

– Két napja! – bólintott gyászosan Meszlényi, és megállt, ahogy odaértek a terebélyes diófa árnyékába. – Én találtam meg a holttestét, pont itt! – mutatott maga elé a telkeket elválasztó kerítés mellett. – Ennek a fának az árnyékában feküdt holtan.

– Mi történt vele?

– Megmarta egy kígyó! Aztán szerencsétlen állat is belepusztult. Itt feküdt összetekeredve a fa tövében! – mutatott egy helyre gumicsizmájával.

– Kígyó? Vannak errefelé mérges kígyók? Nem tudtam!

– Eddig én sem! Nekem is furcsa, mert siklón kívül eddig én sem találkoztam velük, pedig ezen a helyen nőttem fel! Ezt a szerencsétlent pedig másodszor marta meg vipera, két hónapon belül! Tényleg nem szeretném aljasan elmondani mindennek ezt a suttyót, de teljesen hülye volt a szőlőhöz. Fölvetette a pénz, próbálkozott mindennel, hogy a milliárdjait megduplázza! Még oda is szőlőt ültetett, ahol a nap sugarai sem érik! A domb északi felén, egy kiálló szikla árnyékában! Meggyőződése volt, hogy a nap elégetné a leveleket és a szemeket is, ezért természet-adta árnyékos helyre telepítette át a termény nagy részét. Amikor rájött pár éve, hogy a bora értéktelen, akkor már nem csak megvenni akart engem. Felajánlott egy cserét. A nyolc földet, minden gépet és a hozzájuk tartozó eszközt, plusz anyagi támogatást. Cserébe az én jófajta szőlőmért. Én meg arcon csaptam a kedves felesége szeme láttára. Annyi pénze volt, hogy ki sem látott belőle! Fellengzős, nagyképű ficsúr lett belőle! Pedig tizenegypár éve rendes kis kölök volt. Apja mellett mi is neveltük, a többi gazdával. Dolgozott nálam is. Azért is volt bátorságom lekeverni neki egyet. Az a hiú, felkapaszkodott, tanyasi lánygyerek vette el az eszét.

– Ki? A felesége?

– Ja! – válaszolta modortalanul, és erőteljesen bólintott. Szemén látszott a nő iránti gyűlölet. – Valahonnan Szekszárd mellől jött, a tanyavilágból! Egy jelentéktelen kis pénzéhes cafka volt. Jól nézett ki, szó se róla! Feszes mellek, kerek segg! Velem is ki akart kezdeni, mikor idejött. Én meg leromboltam az önbecsülését. Elhajtottam, megmondtam neki, hogy harminc év van köztünk, és egyébként is utálom az ilyen ribancokat. Láttam, hogy vérig sértettem! A mai napig sem köszön. Igen nagyra tartja magát! Játssza az úrinőt, elfelejti, hogy a disznószarból jött. Építettek egy hatalmas villát a Lővérek tetején, nagyobb, mint akármelyik másik. És jóval föléjük tornyosul. A fenyőerdő fölé magasodik, hogy mutassa, hol laknak Palavitzék.

– Ez a hír most szíven ütött. Huh!  – vett egy nagy levegőt a tanonc. – Egyébként, Palavitz vadászott? Láttam egy fényképen, hogy a háza tele van trófeával. Hogy jutott ideje a szőlő mellett még vadászni is?

– Ennyi idiótát! Aki ezt le meri írni! Meg aki engedi, hogy leírják! – legyintett a gazda. – Magam is olvastam azt az interjút! Röhögtem rajt! Ennek az volt a vadászat, hogy becsalogatta a nagyvadakat a tőkék közé! Mindenhova medvecsapdákat rakott, azokba léptek bele szerencsétlen őzek, meg vaddisznók! Aztán odasétált a szabadulni próbáló, életéért küzdő állat elé, és három méterről lelőtte! Ezek, meg a pénzleső barátaik, hetente tartottak valami vigasságot a villában! Hupogó zene, hatalmas luxusterepjárók, tűzijáték! Megünnepeltek minden sikeres vadászatot, és jól belaktak a nyársra húzott vadból. Ami nem fogyott el, azt meg a kutyáknak dobálták! Az utóbbi évben nem is foglalkoztak a szőlővel! Gondolom, a szépasszony majd eladja az egész dombot. Csak abban bízok, hogy olyan veszi meg, aki ért hozzá.

– Maga nem akarja? – kérdezte bátortalanul Lovász.

– Fiam! – tette rá kezét fiatal barátja vállára. – Nincs nekem annyi pénzem! Szerencsére! Nem akarok világméretű vagyont és birtokot! Itt van nekem ez a föld! Terem annyi szőlő rajt, hogy fenn tudom tartani a meglévő vásárlókörömet! A város minden éttermében fogyasztják, és keresik az én nedűmet! Nekem ez bőven elég! Tíz napszámos dolgozik nálam állandóan, meg öten-hatan szoktak még segíteni, ha nem bírjuk. Őket ki tudom fizetni. Elégedettek is. Van egy szép házam a város zaján kívül, ott fogok megöregedni! Boldog vagyok így! Hidd el nekem! Bármerre járok a városban, tisztelettel említik a nevemet. Nem, mint ennek a suttyónak! Jól van ez így!

– Elég szépen ránk esteledik, Meszlényi úr! Távozok is. Nem tartom fel tovább! Köszönöm szépen, minden segítő szándékú mondatát, és az idejét!

– Örülök fiam, hogy átadhattam tudásom egy részét! Az én fiam, sajnos nem akarja folytatni a szakmát, mérnöknek tanult. Valakinek pedig tovább kell vinni a Meszlényi bort, ha netán engem is elvisz valami kóbor vipera marása! – mosolyogta el magát az öreg, és ismételten nyújtotta kérges kezét újdonsült barátjának.

– Aztán vigyázzon magára! – emelte fel kezét integetésre feje fölé Lovász, már háttal állva vendéglátója előtt. – Ennyire veszélyesek ezek a kígyók? – mormolta szinte maga elé, alig hallhatóan, elgondolkodva. Mosolyogva húzta el szája szegletét, arcán látszott egyfajta boldogság érzete, a felfedezés öröme.

– Volt már hasonló eset Szekszárdon! – válaszolta Meszlényi, aki mégiscsak meghallotta a kósza, valójában nem is neki címzett kérdést…

4.

– Palavitzné! – hallatszott az öblös férfihang a kaputelefonban. – Lovász Kálmán vagyok! Tudna rám időt szakítani?

– Fáradjon be! És kértem, hogy szólítson Viktóriának! – és már kerregett is a távirányítós zárhang, hogy kiengedje a zárszerkezet nyelvét a rögzítésből. A hidraulikus működésű kovácsoltvas kerítés megindult befelé, lassan gurulva egy görgőkeréken.

– Mit óhajt?! – kérdezte a házból kilépő házigazda, mellei előtt összekulcsolt karjaival, félig kérdőre vonón, félig valódi érdeklődést mutatva látogatója irányába. – Jöjjön be!

– Viktória! Bocsánatot szeretnék kérni Öntől a korábbi viselkedésemért! Modortalan, megrögzött viselkedésű, hirtelen ember vagyok! – válaszolta szerényen, megbánó tekintettel, belépve a hatalmas villa márvány járólappal kirakott előszobájába. Szemmel láthatóan zavarba ejtette az őt körülvevő pompa. – Ha megengedi, szeretnék Önnel osztozni a gyászban! Kérem, öntse ki érzéseit! Meg akarom ismerni!

– A pénzemre hajt? – válaszolta ezúttal a nő ugyan olyan stílussal, ahogy korábban ő is fejéhez kapta a magánzsarutól a lekezelő szavakat.

– Nem! – válaszolta a vendég határozottan, de mire befejezte volna mondatát, már rá is szegeződött a következő vád.

– Nem szégyelli magát?

Így aztán úgy jött ki a beszélgetés vége, mintha az utóbbi kérdésre válaszolt volna. Közben leültek a hatalmas hall közepén fekvő, vörös bőr kanapéra, aminek korpusza és karfái míves kidolgozottsága ébenfáról tanúskodott.

 – Mármint, nem a szégyenérzet! Szó sem róla! Nem akarom, hogy félreértse egyetlen szavamat is! NEM, nem hajtok a pénzére! – válaszolta ismét, nyomatékosítva előbbi kijelentését, közben erőteljesen gesztikulált kezeivel is, tagadólag emelve fel két tenyerét. – Meg akarom hallgatni a bánatát! Úgy gondolom, nincs, akivel megoszthatná! Szóval, én meghallgatom! Mondjon el mindent! Sírja ki magát a vállamon! – mérte fel szeme sarkából a hallban álló antik bútorokat, az aranyrámás festmények tucatjait, a mahagóni lépcsőkorlátot, és mázsás kristálycsillárokat.

–  Mégis, miért gondolja, hogy nincs senkim? – kérdezte szemrehányóan a nő.

– Jó emberismerő vagyok! Látom a szemében a gyászos fájdalmat, és azt, hogy valami kikívánkozik a belsőjéből! Érzem a hangján, hogy el akar mondani valamit! – tette nagy, parasztlengő tenyerét a megszeppent nő hideg, reszketeg kezeire megnyugtatóan. Ismerem az emberek viselkedését. A munkámmal jár! Tizenhat éve vagyok magánnyomozó. Rengeteg dolgot tanultam meg szimatolgatás közben! A legkülönbözőbb, legfurcsább szakmákba tanultam bele! Beépültem mindenféle bűnszervezetekbe, szerte az országban! Játszottam rablóbanda cinkostársát, hogy lefüleljem őket! Amit csak el tud képzelni! Amit nem tapasztaltam meg, azokat elolvastam! Politikáról éppúgy tudok vitázni, mint külföldi költők verseiről. Képeztem magam, hogy bárhol helyt állhassak, ha úgy hozza a sors! Viselkedés-pszichológiát is tanultam! Szóval, ki vele, Kedves Palavitzné! – mondta, és elegánsan felemelte a nő kezét az öléből, hogy elhintsen kézfején egy leheletnyi csókot! …

– Neked csak Viki, édes!

Olyannyira meghitté vált a hangulat, hogy egyszer csak a nő felállt, elviharzott, majd pár pillanattal később visszatért, a korábbinál jóval szellősebb, csábító ruhában, és előkerült egy üveg, rubinvörös bor.

– Az uram legjobb bora! – mutatta a nő kacéran, miközben felemelte a bal kezében lévő üveget, és a jobb kezében lévő két, talpas kristálypoharat.

– Jó ízlése volt! – mosolygott Lovász, aki engedett nyakkendője szorításán, és kényelmesebb ülőhelyzetet vett fel, szabadulván görcsös, merev pozíciójából.

A bort egy másik üveg követte, aztán még egy. A kezdeti zavartság eltűnt, helyét átvette a kölcsönös nemi vágy, megszűnt minden külső inger. Átadták magukat az élvezeteknek, és egymásnak estek a hall közepén. A ruháitól félig-meddig megszabadított nő felforrósodott hangulatban vezette fel a férfit a fél csiga-lépcsőn az emeletre. Ott egy faragott karosszékbe ültette, aztán lassan vetkőztetni kezdte a felajzott embert. Nyakkendőjét és ingje gombjait kezeivel babrálta érzékien, míg a nadrágja cipzárját már foggal próbálta lehúzni. Addig-addig ügyeskedett, míg nem Lovászon nem maradt más, csak egy alsónadrág. Felcsillant a nő szeme, mikor észrevette a kopó derékszíjára akasztott bilincset, aminek láncát rögtön szájába is vette egy erotikus mozdulattal, és felhúzta pajkosan egyik szemöldökét. Hogy fokozza prédája ellenállhatatlan vágyát, rögtön hátra tette a férfi kezeit a szék karfáján, és háta mögött összebilincselte két kezét. Ezután olyan vetkőzős táncot mutatott be megbéklyózott szeretője orra előtt, amilyent talán még éjszakai bárokban sem sok lány tud. Megszabadult a maradék ruhadaraboktól, bugyiját a lekötözött ember orra előtt húzta el, hogy a finom csipke épp, hogy súrolta a vágyaival küzdő Lovászt. Aztán illatos fehérneműjét beledugta a fogvatartott szájába, belefojtva egy utolsó ’Akarlak!’-szerű szót. A nő beleült a férfi ölébe, hogy szemtől-szemben legyenek, kicsit mozgatta a csípőjét, hogy biztosan fennmaradjon Lovász erekciója, majd felállt a férfiember öléből, és lassan öltözködni kezdett.

– Ennyit ér az emberismereted! – mondta kacagva, közben a maradék fél üveg bort önteni kezdte a férfi bugyival kipeckelt szájába. – Mire téged megtalálnak itt, addigra én már félúton leszek Guatemalába! Hazaküldtem a személyzetet, szomszéd nincs! Az autódat elviszem! Hagyok egy levelet a hallban lévő asztalon, amiben beismerek mindent! Sok szerencsét! – mondta, és egy puha csókot lehelt a bortól lassan kótyagossá váló Lovász homlokára…

***

…Palavitz Viktóriát két magyar rendőr, és egy kézzel írt, hosszú levél fogadta a bécsi nemzetközi repülőtéren.

– Palavitz Viktória! – kezdte az egyik egyenruhás, mialatt a nő vékony csuklóira helyezte a karperecet. – Őrizetbe veszem Palavitz Tamás előre kitervelt meggyilkolásának alapos gyanújával! Régi jó barátom, Lovász Kálmán magánnyomozó kért meg, hogy olvassam fel Önnek az ő levelét, miközben hazakísérjük Magyarországra!

–„Kedves Palavitz Viktória! – olvasta, miután beültették a nőt a rendőrautó hátsó ülésére. –Valószínűleg, nem én fogom bekísérni a soproni rendőrkapitányságra, mert ha minden úgy alakul, ahogy kiterveltem, akkor akadályoztatva leszek. Nézze el nekem ezt!

Ön úgy ismert meg engem, mint egy faragatlan, modortalan férfit, aki csak a külsőségekre ad! Példának okáért a bútorzatomat említeném, ami az irodámban szemet szúrt Önnek, valamint a könyvgyűjteményem, aminek gerincein olvashatta kopottas címüket! Hadd mondjam el ezúton, hogy az életvitelem követi a negyvenes évek amerikai bűnügyi regények főszereplőiét! Nem taglalom, hogy miért! Stílusom, és az engem körülvevő tárgyak, mind korabeliek! Könyveim első kiadású ritkaságok, bútoraim szintén hatvan-hetven évesek! Ismerem azt a világot, ami körülvesz! Az Önnél tett első látogatásom alkalmával hamar felismertem, hogy az Ön férje mit hagyott örökül! Csupa kacatot, értéktelen utánzatot! A bútorok, berendezések nagy része csak arra várt fegyelmezetten Palavitz úr házában, hogy egy nő felfigyeljen szépségükre! Bája és vonzó külseje nem lévén, férje egy ősi trükkel próbált becsalogatni több nőt is, mígnem Ön, Viktória ráakadt a horgára! Megfogta magácskát a pénzével!

A villa, amit a fák fölé építtettek, lassan csúszik le a hegyoldalon, ugyanis nincs, ami megtartaná a csapadékot! Talán húsz év sem kell, hogy elinduljon, lefelé a lejtőn. Annyi idő alatt biztosan kimossa a ház alapját az eső! A szőlőbirtok akkora, hogy nincs ember, aki ekkora földet tudna művelni! Szóval, csak elaprózódva sikerülne eladni! Ha megvenné egyáltalán valaki a teljesen kihasznált földet! A termés silány, a termőföld öreg! Ami ér valamit, az a két luxusautó, amik a garázsban állnak! És gyanítom, hogy az Ön kívánatos teste! Ha bejön minden számításom, most éppen azon búslakodom, hogy azt veszni hagytam!

Mindezektől eltekintve tetemes vagyont örökölhetett volna, amiből élete végéig gondtalanul utazhat! Ami miatt ez nem fog megvalósulni, az az Ön hiúsága, Viktória! Büntetlenül tovább álhatott volna, ha nem vesz erőt magácskán a hiúság, hogy Meszlényi Lajos egykor kikosarazta! Ha nem akarta volna minden áron megbosszulni az érzékeny lelkén esett csorbát, akkor Ön most szabad ember lenne, egy lezárt rendőrségi akta tudatával, és temérdek pénzzel!

Koránt sem vagyok annyira múltban ragadt ember, mint ahogy azt sokan gondolják! Régi vágású vagyok ugyan, nem szeretem a modern dolgokat, de nem zárkózom el a megismerésüktől! A hagyományos dolgok híve vagyok! Ennek ellenére, megkerestem az Ön adatlapját egy internetes közösségi oldalon, ahol rendszeresen osztotta meg ’barátaival’ az aktuális külföldi élményeit. Fényképei között találtam egyet, amelyiken ön egy városka piacán ámulva figyel egy guggoló férfit, aki épp egy mérgeskígyó mérgét próbálja lefejteni egy üvegpohárba! Hátterében, a guggoló férfi feje fölött látszik a városháza, és rajta leng Guatemala nemzeti zászlaja! A vizsgálat szerint, az Ön férjét, kedves Viktória, egy olyan kígyó mérge ölte meg, ami csak ebben az országban tud életben maradni! Gyanítom, hogy a húsvilla, amit próbált előlem rejtegetni, ebbe a méregbe volt áztatva, és egyik hegye egy csonton hajlott meg, egy erőteljes húsba vágás következtében.

Régebben történt Szekszárdon egy hasonló eset, ami ráadásul élőhelye a keresztes viperának. Egy kígyó egy 75 éves borász embert mart meg, aki belehalt a kígyótámadásba. Biztosan hallott róla, hiszen magácska is szekszárdi. És nem sokkal az eset után, meglehetősen nagy örökséggel elhagyta az ország azon területét, és költözött Sopronba, ahol látványosan költeni kezdte megörökölt pénzét.

Palavitz Tamás azonban egészséges, negyvenegynehány éves, erős ember volt, akinek a testét nem zaklatta fel egy viperamarás! Ezért komolyabb fegyvert kellett találnia ellene!

És, hogy hogyan került az Ön férje holtteste egy elhanyagolt szőlőültetvényre? Talán egy szexuális együttlét ígéretben mentek oda, kettecskén, tudva, hogy Meszlényi úr nem fog arra járni, mert nem jó ott a szőlő!

Láttam a táskájában egy oda útra szóló repülőjegyet Guatemalába, a mai dátummal. Velük nincs kiadatási egyezményünk, onnan nem hozhatjuk haza! Mikor először belépett várkerületi irodám ajtaján, spanyolul káromkodott az itteni emberek segítőkészségének hiányáról! És többször hangoztatta, hogy már nem akar sokáig Magyarországon maradni!

Ezen tények alapján megalapozott a gyanúm, hogy Ön ölte meg férjét, Palavitz Tamást, előre megfontoltan, nyereségvágyból!

Egy dologra nem tudok rájönni, kedves Viktória! A boncoló orvos, aki elvégezte férje holttestén a vizsgálatot, miért nem jött rá a kígyóméreg titkára? Talán megvásárolta őt! De nem szeretném megrágalmazni a doktor urat, úgyhogy ezt mellőzzük!

Ui.: Igaz, hogy azt mondtam, nem érdekel a pénze! Azt a vagyonára értettem! De a járandóságomat még nem rendeztük!

Minden jót kívánok:

                                                                                            Lovász Kálmán magánnyomozó”

Related posts

Leave a Comment