You are here
Az '56-os forradalmárok elfoglalnak egy szovjet tankot (Fotó: year1989.com) Anno 

Október 23. – Kettős ünnep Magyarországon

Az '56-os forradalmárok elfoglalnak egy szovjet tankot (Fotó: year1989.com)
Az ’56-os forradalmárok elfoglalnak egy szovjet tankot (Fotó: year1989.com)

Október 23 -a Magyarországon két emlékezetes esemény napjaként vonult be a történelembe: az egyik az 1956-os forradalom és szabadságharc, valamint ugyanezen a napon 1989-ben kiáltotta ki Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök a harmadik Magyar Köztársaságot.

1956-os forradalom és szabadságharc:

1953-ra a magyar gazdaságban súlyos zavarok léptek fel.

A tervezett 50%-os emelkedés helyett a lakosság életszínvonala csökkent, a félelem és kiábrándulás légköre uralkodott el az országban. Meghalt Sztálin, ezek után a szovjet vezetés helyreállította diplomáciai kapcsolatait, belpolitikai enyhülést következett be. A kommunista rendszer stabilitása és a szovjet tábor meg­tartása bizonyos korrekciókat igényelt. 1953 júniusában ezért hívták Moszkvába a Rákosi, Gerő, Nagy Imre és Hegedűs András vezette magyar pártdelegációt, s ed­digi politikájuk felülvizsgálására szólították fel őket.

Rákosi Mátyás elmozdítása a kormány éléről, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése.

A kollektív vezetés visszaállítását ígérte, azonban nem került nyilvánosságra. Az új kormány alatt jelentős döntések születtek:

– az életszínvonal növelése érdekében módosították a beruházási terveket,

– emelték a munkások és alkalmazottak bérét,

– csökkentették több ezer fogyasztási cikk árát,

– eltörölték a kuláklistát,

– csökkentették a magángazdálkodók adóit,

engedélyezték a téeszekből való kilépést,

– közkegyelemben részesültek azok a politikai foglyok, akik két év­nél kevesebb börtönbüntetést kaptak,

– feloszlatták az internálótáborokat,

– az ÁVH visszakerült a Belügyminisztérium irányítása alá.

A pártve­zetésen belül kialakult két csoport:

1) a Nagy Imre vezette reformerek és a

2) Ráko­si-Gerő irányította sztálinisták.

 

A kibontakozó olvadási folyamat megtorpant, az NSZK bevonása a NATO-ba, majd válaszul a Varsói Szerződés megalakítása ismét az ellenségeskedés feléledéséhez vezetett a két vi­lágrendszer között, és a katonai készülődés a korábbi, nehézipar-központú gazda­ságfejlesztést állította előtérbe.

1955 tavaszán Nagy Imrét leváltották, helyére Hegedűs Andrást nevezték ki.

Az új kormány a nehézipar fokozott fejlesztéséhez és a kollektivizálás erőszakos gyorsításához látott, felemelte a be­szolgáltatási kötelezettséget, növelte a magángazdálkodók adóit.

Mind a nemzetközi helyzet, mind a belpolitikai légkör a visszarendeződés ellenében hatott.

A hidegháború újraéledése nem vált valóra, sőt Rákosiéknak csakhamar szembesülnie kellett az enyhülés jeleivel a nemzetközi politikában.

A nagyhatalmak aláírták az osztrák államszerződést, Magyarországot pedig felvették az ENSZ-be. Az egész kommunista világot megrengette a Hruscsov-beszéd.

Az 1953 és 1956 között lezajlott belpolitikai események megváltoztatták a közhan­gulatot, a társadalom jelentős része, különösen az értelmiség és a parasztság fel­sorakozott Nagy Imre mögé.

Nemcsak a politikai, hanem a szellemi életben is megindult az olvadás folyamata. A pattanásig feszült légkörben érkezett Magyarországra a lengyelországi poznani felkelés híre.

A bérkövetelésekkel utcára vonuló munkások összecsaptak a hadsereg egységeivel, aminek több mint 50 halott és 300 sebesült áldozata lett. Miko­ján, az SZKP elnökségi tagja Budapestre érkeztekor nyomban felszólította Rákosit a lemondásra, s a pártot ismét korrekcióra ösztönözte. Mind­ezek következtében 1956 júliusában újabb párthatározat született. A határozat felmentette első titkári posztjából Rákosi Mátyást, s helyébe Gerő Ernőt állította, akit még elődjénél is dogmatikusabb, könyörtelenebb politikusnak tartottak.

Az 1953. júniusi és az 1956. júliusi MDP KV határozatok a válságból kivezető út megtalálására elégtelennek bizonyultak.

1956 őszén megélénkült a politikai élet, különösen az értel­miség és az egyetemi, főiskolai diákság követelte hangosan a változásokat. A fiatal kommunista Tánczos Gábor ötlete alapján szervezett spontán vitákon fogalmazódtak meg mindazok a célkitűzések, amelye­ket az októberben megalakult MEFESZ 16 pontban rögzített.

A DISZ-ből kivált Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége követelte többek között a szovjet csapatok azonnali kivonását, Nagy Imre miniszterelnökké való kineve­zését, a Rákosi-korszak vezető politikusainak felelősségre vonását, a többpárt­rendszer visszaállítását, az alapvető szabadságjogok biztosítását, a Kossuth ­címer visszaállítását, a Sztálin-szobor lebontását. Az október 23-ai forradalom kirobbanása váratlanul érte a párt vezetőit és a társadal­mat egyaránt. Eközben a párton belül teljes bizonytalanság uralkodott a pártellenzékkel való együttműködést illetően. Nagy Imre visszavételét ráadásul Tito is szorgalmazta, ennek köszönhetően egy nappal a magyar pártvezetés jugoszláviai látogatását meg­előzően Nagyot visszavették a pártba.

Október 23-án 12 óra 53 perckor Piros László belügyminiszter felhívását ol­vasták be, melybenmegtiltották a MEFESZ által délután 3 órára tervezett Lengyelország melletti békés szolidaritási felvonu­lást. Ugyanilyen váratlanul 14 óra 23 perckor az utcai gyülekezési tilalom feloldá­sát adta hírül a rádió, így még azok is értesül­hettek a demonstráció tervéről, akik nem kö­vették a politikai eseményeket.

Az egyetemisták szolidaritási felvonulása délután három órakor kezdődött a Petőfi-­szobornál, ahol Sinkovits Imre színművész elszavalta a Nemzeti dalt, majd felolvasták a 16 pontot.

Néhány óra leforgása alatt a tün­tetők száma 200 ezerre nőtt, és a néma felvo­nulás hangos kommunistaellenes tüntetésbe ment át. Az indulatok felszínre törtek, s meg­kezdődött a forradalom.

Gyülekező tömeg a Petőfi-szobornál (Fotó: alfahir.hu)
Gyülekező tömeg a Petőfi-szobornál (Fotó: alfahir.hu)

A tömeg kórusban skandálta: „Nagy Imrét a kormányba, Gerőt meg a Dunába!”, „Ruszkik haza!”, „Aki ma­gyar, velünk tart!”. Megjelentek a tüntetők kezében a lyukas zászlók – a címert kivágták -, amelyek a forradalom jelképévé váltak. A Bem-szobortól a felkelők egy része a Parlament elé vonult, mások a Dózsa György téri Sztálin-szobor ledöntésére indultak, és jó néhányan a Bródy Sándor utca felé vették az irányt, hogy a rádióban beolvassák a követeléseket. Az Országház előtt a tömeg Nagy Imrét követelte, akinek a tüntetőkhöz intézett beszéde azonban csalódást keltett. Az esti órákban már fegyverek is ropogtak, a felkelők megostromolták, és hajnalra elfoglalták a rádió épületét. Megkezdődött a fegyveres felkelés.

Az éjszaka folyamán összehívott KV ülés döntései, Nagy Imre miniszterelnöki kineve­zése kiindulópontul szolgálhatott volna a fegyveres felkelés esetleges megállítá­sához. Ám Gerő megerősítése első titkári funkciójában, illetve az események el­lenforradalomnak minősítése, majd az ÁVH mozgósítása és a katonai segítségké­rés a Szovjetuniótól a harc további elmérgesedéséhez vezetett. Az október 24-én megalakult új kormány élén Nagy Imre súlyos dilemma elé került. Nyilvánvaló volt, hogy a reformok fokozatos bevezetése a kialakult helyzetben nem járható út. A nép követe­léseinek azonnali elfogadása viszont egyet jelentett volna a Szovjetunióval való szakítással.

A gyülekezési tilalom és a statárium kihirdetése október 24-én, majd a szov­jet tankok megjelenése Budapest utcáin a fegyveres harc kiszélesedéséhez ve­zetett.

Felkelőcsoportok alakultak a Cor­vin közben, a Széna téren, a Baross téren, a Tűzoltó ut­cában és a főváros külső kerületeiben is.

A budapesti forradalom híre eljutott a vidéki városokba, az egyetemi központokban és a kisebb településeken egyaránt tüntetésekre, fegyveres összecsapásokra került sor.

A kormány a statárium és kijárási tilalom feloldásával próbálkozott, de a parlament előtt történt véres provoká­ció október 25-én még jobban felszította a nép haragját. Az Országház előtt bé­késen és fegyvertelenül tüntető tömeg közé az egyik kormányépület tetejéről vá­ratlanul ÁVH-s alakulatok sortüzet zúdítottak, 100-150 halott és sok száz sebe­sült maradt a téren. A szörnyű mészárlás hírére meg­kezdődött az ÁVH-sok üldözése, az utcákon nemegy­szer felkoncolták az ÁVH-s katonákat. Mindez azon a napon történt, amikor Hruscsov megbízásából Magyarországra érkezett Mikoján és Szuszlov bele­egyezésével Gerő Ernőt lemondatták, és helyére a Nagy Imréhez közel álló kommunistát, Kádár Já­nost nevezték ki. Kádár és Nagy rádióbeszéde mind hangvételében, mind tartalmában már jelentősen kü­lönbözött az elmúlt napok hivatalos közleményeitől. Nagy Imre ekkor jelentette be a kormány tárgyalási szándékát az orosz haderők visszavonásáról.

Tüntetők az Országháznál (Fotó: Index)
Tüntetők az Országháznál (Fotó: Index)

A forradalom átterjedt a társadalmi élet minden területére. A munkahelyeken, így a gyárakban, üzemekben, közintézményekben munkástanácsok vagy forra­dalmi bizottságok alakultak, s a szétesett MDP-alapszervezetek vagy a megbénult közigazgatás helyébe léptek. A kormány élén Nagy Imrével válaszút elé került: vagy katonai erővel leveri a forradalmat, vagy a társadalom többségének követe­lésével azonosulva a forradalom mellé áll. Október 28-a azért fordulat, mert Nagy Imre ez utóbbi mellett döntött, a nép, a nemzet mellé állt. Ezt a döntését a szovjet vezetés is támogatta, a kormányfő látszólag szabad kezet kapott a helyzet megoldására. A rendteremtés feltételének a miniszterelnök a rákosista politiku­sok távozását és az orosz haderők fővárosból való kivonását tekintette. Bejelentette a szovjet csapatok kivonását a fővárosból, az ÁVH meg­szüntetését, a Kossuth-címer visszaállítását, március 15-ének nemzeti ünneppé nyilvá­nítását, és felvázolta az új kormányprogram célkitűzéseit, a bérek és nyugdíjak emelését, a családi pótlék növelését és az állami la­kásépítés meggyorsítását.

Felállították a Nemzetőrséget, átszervezték a rendőrséget és a honvédséget. Ezeknek a katonai szervezeteknek volt a feladata, hogy a kivonuló szovjet erők nyomában biztosít­sák a rendet. Számos jel mutatott arra, hogy a forradalmi tömegek és a jórészt reform kommunistákból álló hatalom képes az együttmű­ködésre. Október 30-án a Köztársaság téri pártház ellen indított fegyveres támadást – a kihirdetett tűzszüneti parancs ellenére – a kormány nem tudta megakadályozni. A feldühödött nép az ostrom után elfogott védőket – akik a fegyvertelen civilekre tüzet zúdítottak – felkoncolta. Október utolsó napjaiban történelmi horderejű változások indultak meg. Nem­csak a kommunista párt alakult át – Magyar Szocialista Munkáspárt néven Kádár János vezetésével -, hanem újjáéledtek a korábban feloszlatott demokratikus pár­tok, az FKgP, az SZDP, a Nemzeti Parasztpárt Petőfi Párt néven és a Keresztény Demokrata Néppárt.

Nagy Imre október 31-én, a Kossuth téren elmondott beszéde, amelyben be­jelentette a Szovjetunióval való tárgyalások megkezdését a Varsói Szerződés felmondásáról s a szovjet csapatok kivonásáról, azt a reményt keltette a hallgató­ságban, hogy a forradalom győzött, a legfontosabb követelések teljesültek. A mi­niszterelnök a szovjet nagykövettel, Andropovval folytatott megbeszélései alap­ján szintén ebben a meggyőződésben élt. Ekkor még nem tudta, hogy anemzet­közi események hatására a szovjet vezetés korábbi álláspontját megváltoztatva október 31-én a magyar forradalom fegyveres eltiprása mellett döntött.

A szovjet vezetés megkezdte a magyar forradalom leverésének politikai és katonai előkészítését. Hruscsov döntését a nemzetközi po­litikában bekövetkezett szuezi konfliktus is segítette.

Az egyiptomi válság fegyveres megoldásától távolmaradó Szovjetunió cserében az USA-tól szabad kezet ka­pott a magyarországi forradalom leveréséhez.

A magyar miniszterel­nök november 1-jén a szovjet támadás katonai előkészületeiről szóló jelentések birtokában radikális lépésre szánta el magát, bejelentette Magyarország semle­gességét, és kilépését a Varsói Szerződésből. November 2-án és 3-án minden jel arra mutatott, hogy a szovjet támadás elkerülhetetlen. A miniszterelnök hiába for­dult az ENSZ-hez, a nemzetközi politika a szuezi válsággal volt elfoglalva. Hiába­valónak bizonyult tárgyalási szándéka a szovjet katonai vezetőkkel.

November 4-e hajnalán a szovjet hadsereg országszerte megkezdte a magyar forradalom leverését, a főváros megszállását. 5 óra 20 perckor Nagy Imre utoljára szólt a nemzethez. A kormány azonban katonai ellenállásra nem adott parancsot, tagjai el­hagyták a Parlamentet és a jugoszláv nagykövetségre menekültek. A felkelőcsopor­tok parancs nélkül is felvették a harcot a szovjet tankokkal. A házi készítésű benzines palackok (Molotov-koktél), a géppuskák legfeljebb kisebb veszteségeket okoz­tak az ellenségnek, de a szovjet tankhadosztályok, a légierő és a nehéztüzérség meg­állításához kevésnek bizonyultak.

1989 – A köztársaság kikiáltása:

Előzmények:

1973-ban a kőolajválság okozta gazdasági problémák, tarthatatlanná tették a Kádár-rendszer életszínvonal-politikáját, ami hitelválságba, adósságspirálba vitte Magyarországot, melyből kiutat jelentett, hogy 1981-ben felvették Magyarországot a Nemzetközi Valutaalapba, Világbankba, aminek révén elkerültük az államcsődöt. Ez a gazdasági nehézség vezetett ahhoz, hogy a párton belül aktivizálódtak a reformközgazdászok valamint a párton kívüli, ellenzéki értelmiségiek két csoportja ún. Beszélő-kör, vagy polgári-demokraták; illetve a Tiszatáj folyóirat körül tömörülő a határon túli magyarok sorsáért felszólaló írók.

Már 1977 januárjában a magyar értelmiség néhány tagja állást foglalt a csehszlovákiai ellenzék Charta-77 elnevezésű polgárjogi kezdeményezése mellett. Kialakultak a magyar ellenzéki gondolkodás műhelyei és megjelent a házi készítésű sajtó, a szamizdat is.

1981-ben jelent meg a legjelentősebb szamizdat folyóirat a Beszélő. Az ellenzéki irodalom terjesztését és olvasását büntették, de nem tudták meggátolni a terjedésüket.

Az 1980-as években sorra alakultak a klubok, társaságok – a civil társadalom bele akart szólni a közügyekbe (Duna-kör, Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság, Veres Péter Társaság)

1985-ben a magyar ellenzék 45 tagja tanácskozást tartott Monoron: elemezték az ország társadalmi és gazdasági válságának okait, keresték a kiút lehetőségeit.

1986 novemberében a Magyar Írószövetség a közgyűlésén kibuktatta a vezetésből a párt által támogatottakat.

1987 nyarán a Beszélő különszámában a radikális ellenzék megjelentette Társadalmi szerződés címmel politikai programját:

– Kádárnak le kell mondania

– gyökeres politikai fordulatra van szükség – gazdasági és politikai reformokra épülő politikára

– társadalmi egyetértésre van szükség, enélkül nem valósulhat meg a nemzeti felemelkedés

1987 júniusában a pártvezetés személyi változásokat hajtott végre:

– a miniszterelnök Grósz Károly lett

– az Elnöki Tanács elnöke Németh Károly lett

A változtatásokkal nemcsak a társadalom, hanem az MSZMP tagságának jelentős része is elégedetlen volt.

Az események következtében a hatalom arra kényszerült, hogy módosítsa az ellenzékkel szembeni politikáját: szélesebb teret engedtek a párbeszéd lehetőségének, de elutasították, hogy az ellenzék szervezett akciókat indítson.

A rendszerváltás menete:

Az események hatására az új miniszterelnök kénytelen volt a korlátozott pluralizmus programjával fellépni. Az ellenzéknek a korábbinál valamivel tágasabb keretet kínált a Grósz-kormány. Az ellenzék számára azonban nyilvánvaló volt, hogy ez a program nem jelent változást.

1988-ban a lassú elszegényedésre válaszul a magyar társadalom fokozottabb változásokat követelt. Mivel a fennálló rendszer már nem tudta biztosítani az életszínvonal javítását, ezért a nép elfogadta az ellenzéki értelmiség javaslatát, a nyugati típusú demokráciát. Ebben viszont elsősorban nem a szabad társadalom eszménye vonzotta, hanem a fogyasztói társadalomé.

1988-ban jöttek létre az első ún. rendszerváltó pártok (MDF, FIDESZ, SZDSZ), még az egypártrendszer keretei között.

A Magyar Demokrata Fórum 1988 januárjától nyílt vitanapokat rendezett a Jurta Színházban. Ezeken az ellenzék minden irányzata részt vett, éppúgy, mint az 1988. március 15-i ünnepségeken, melyet a rendőrség még feloszlatott. 1988. március 30-án megalakult a FIDESZ, mint önálló, ifjúsági szervezet. Május 1-jén alakult meg a Szabad Kezdeményezések Hálózata, ez az SZDSZ elődszervezete lett. 1988 májusában szervezték meg a Történelmi Igazságtétel Bizottságát (1956 áldozatainak felkutatására) is. Ekkor jött létre a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetét, amely először ütött rést az állampárti szakszervezet, a SZOT kizárólagosságán.

Az MSZMP-n belül is egyre többen elégedetlenek voltak a fennálló vezetéssel és annak módszereivel. Pozsgay mellett Nyers Rezső szerepét kell megemlíteni, aki az Új Márciusi Frontot szervezte. Ez a párton belüli reformereket tömörítette. 1988 májusában pártértekezletet tartottak, ezen Kádár és klikkje kibukott a hatalomból. Beválasztották a Politikai Bizottságba Pozsgay Imrét és Nyers Rezsőt. A párt főtitkára és a miniszterelnök Grósz Károly lett. Kádár János az MSZMP elnöke lett, rendszerének bukását jelezte már ez a személyi változás is. Kádárék menesztése tehát felemás eredményt hozott. Grósz a munkásőröknek az ellenzékkel szembeni erőszakos eszközök alkalmazhatóságát említette.

Magyarország és a térség politikai változásait csak a szovjet politika alakulásának függvényében lehet megérteni. Az 1985-ben kezdődő szovjet változások (peresztrojka, glasznoszty) idején Moszkva a szovjet birodalom belső bajaival volt elfoglalva, ezért egyre kevesebb figyelmet tudott fordítani a csatlós országokra, ami megnövelte az itteni ellenzék mozgásterét. 1988 októberében Mihail Gorbacsov megválasztásával eldőlt a belső szovjet hatalmi harc, s ezt követően a szovjet vonalhoz következetesen ragaszkodó magyar pártvezetés már nem zárkózhatott el a többpártrendszer elvi elfogadásától. A hidegháború felszámolását eredményező szovjet-amerikai tárgyalások során Szovjetunió vezetője kijelentette: nem akadályozza a változásokat, nem fog fegyveresen beavatkozni, így 1989-ben a közép-európai országokban még nagyobb lendületet vett az ellenzék.

1988. június 27-én az ellenzék szervezésében tüntetést tartottak a romániai falurombolások ellen. 1988. szeptember 3-án tartotta második lakitelki tanácskozását az MDF, amelyen elhatározta, hogy tagsággal rendelkező független társadalmi szervezetté alakul, miközben a gyakorlatban már pártként működött. November 13-án megalakult az SZDSZ. November 12-én alakult meg a Független Kisgazda -, Földmunkás-, és Polgári Párt Szentendrei Városi Szervezete, november 18-án pedig bejelentették, hogy a párt az 1930-ban alakult párt jogutódjának tekinti magát. November 19-20-án tartotta első ülését a FIDESZ, s ezzel már nyíltan párttá vált. 1989 elején megalakult a Kereszténydemokrata Néppárt. Az FKgP, a KDNP, majd az MSZDP 1949-ben betiltott történelmi pártként alakult újra.

A többpártrendszer kialakulása idegességet okozott a Grósz Károly körül tömörülő csoportban. Annál is inkább, mert a falurombolások leállításáról folytatott tárgyalások is kudarcba fulladtak. A magyar társadalom elkeseredve állapította meg, hogy az új kormány sem képes megvédeni a határon túli magyarság érdekeit. Grósz úgy látta helyesnek, ha a gazdasági nehézségek miatt a kormány vezetését egy gazdasági szakemberre bízza, így lett Németh Miklós a miniszterelnök. November 29-én fehérterrorral riogatott Grósz az MSZMP tisztségviselőinek tartott kongresszuson. A lakosság többsége azonban ezt visszautasította, de a párt sem értett egyet vele. Így hamarosan leváltották, s helyére Németh Miklós került, aki szakértő-kormányt alakított, melynek miniszterei már nem a párthűség alapján teljesítették vállalt feladatukat.

1988 decemberében az ellenzék egy nyilatkozatot juttatott el az MSZMP vezetőihez, ebben leszögezték a rendszerváltás szükségességét, és egyértelművé tették a békés átmenet iránti igényüket, ezzel megerősítették az MSZMP reformerőinek helyzetét. 1989 január 28-án Pozsgay Imre bejelentette egy rádióadásban, hogy 1956-ban Nagy Imrének volt igaza, és nem ellenforradalom, hanem népfelkelés következett be. Február 16-án az MSZMP a többpártrendszer elfogadása mellett döntött. Az ellenzék kerekasztal tárgyalást javasolt a kormány, az MSZMP és a demokratikus szervezetek részvételével, amelynek feladata és célja az alkotmányozó nemzetgyűlési választások kidolgozása.

1989 elején Németh Miklós kormánya önállósította magát és egyre nagyobb teret szentelt programjában a jogállamiság kérdésének.

Az ellenzéki erők kezdetben egyetértettek a kormány alkotmányozási elképzeléseivel, miszerint a megalkotott szövegtervezetet szakmai és társadalmi vitára bocsátják, majd a szükségessé váló módosítások után terjesztik az országgyűlés elé, és elfogadása után népszavazással erősítik meg. Közben azonban az MSZMP az ellenzék megosztására törekedett, és maga akarja kiválogatni ellenfeleit. Erre a Független Jogászfórum kezdeményezésére az ellenzéki pártok megalakították az Ellenzéki Kerekasztalt (EKA). Ennek tagjai: a Bajcsy-Zsilinszky Társaság, a FIDESZ, az FKGP, az MDF, a Magyar Néppárt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, az SZDSZ és a Szabad Szakszervezetek Demokratikus Ligája. Később csatlakozott a Kereszténydemokrata Néppárt is.

Április 7-én az EKA vezetői Kónya Imrét bízták meg, hogy követeléseiket adja át a Parlamentben összegyűlt baloldali erőknek, és ismertesse az országgyűlés előtt. Azonban Kónyának csak átadni engedték az üzenetet, felolvasni nem volt módja. Az ellenzék követelte többek között az alkotmányozás demokratikus rendjének biztosítását, a szabad és demokratikus választások feltételeinek megteremtését és a bős-nagymarosi vízlépcső ügyének megvitatását.

Miután az EKA és az MSZMP közti tárgyalások holtpontra jutottak, a két fél szakértői kezdtek tárgyalásokat. Mindkét fél egyetértett abban, hogy a demokratikus átmenet csak békés úton és demokratikus eszközökkel mehet végbe. 1989. június 13-án a Parlamentben megkezdődtek a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai. Ezzel kezdetét vette a tárgyalásos forradalom.

1989. március 15-e közeledtével kiéleződtek az ellentétek, miután a hatalom, az általa korábban semmi vett ünnep, közös megünneplését kezdte szorgalmazni. Az ellenzéki pártok elhatározták, hogy a hivatalos ünnepségtől függetlenül szervezik meg az ünneplést. Az ünneplés során tervbe vették, hogy a Szabadság téren tiltakoznak a Magyar Televízió egyoldalú tájékoztatása ellen. Erre a rendpártiak a tévé elfoglalásáról kezdtek beszélni, e tudatos félremagyarázással igyekeztek riadalmat kelteni a társadalomban.

Az ünneplésen sokan vettek részt, sor került a tévé jelképes elfoglalására és itt olvasták fel a modern 12 pontot. Ennek legfontosabb követelése volt, a szabad, demokratikus választások megtartása és a rendőrállam helyett a jogállam követelése. Ezt követően a Kossuth térre vonultak, majd a Bem térre özönlöttek. Este a Lánchídon átvonulva emlékeztek a szétvert 1986. március 15-ére, majd az MDF várban rendezett nagygyűlésén vettek részt.

A fővárosihoz hasonlóan minden nagyobb városban rendeztek független ünnepségeket. Itt már követelték a szovjet csapatok kivonását is.

1989 tavaszán a kormány tárgyalásokat kezdett a szovjet csapatok kivonásáról, és megállapodást írtak alá, amelynek értelmében a szovjet csapatok 1991 június 30-ig kivonulnak hazánkból.

Az ellenzék pártok a Történelmi Igazságtétel Bizottságának kezdeményezésére megemlékezést szervezett június 16-ra Nagy Imre és társainak újratemetésére.

A Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon június 21-én megegyeztek abban, hogy a törvényalkotás nem előzheti meg a politikai megállapodásokat. Ennek értelmében a kormány visszavonta már benyújtott rendszerváltoztató törvényjavaslatait. Ezt követően a Nemzeti Kerekasztal az országgyűlés napirendjéről levett és más sarkalatos törvények megfogalmazására törekedett.

1989. június 13-tól szeptember 18-ig folytak a Nemzeti Kerekasztal egyeztető tárgyalásai mind középszinten, mind az albizottságokban. A Nemzeti Kerekasztal történelmi érdeme, hogy a hosszadalmas és feszültségekkel teli viták után közmegegyezést teremtett az alkotmányosság, a békés átmenet és a jogállamiság kérdésében. A siker jórészt a tárgyalásokat vezető és irányító Pozsgay Imre kompromisszumkészségén valamint a hasonló tárgyalási stílust követő Antall József és Szabad György megegyezésre kész fáradozásán múlt.

A megállapodás öt sarkalatos törvényben öltött testet: az alkotmány módosításáról, az alkotmánybíróságról, a pártok működéséről és gazdálkodásáról, az országgyűlési képviselők választásáról, a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény módosításáról. A Nemzeti Kerekasztal a törvényjavaslatokat megküldte a miniszterelnöknek, hogy azokat terjessze az országgyűlés elé. Ennek megtörténte után az országgyűlés elfogadta a törvényeket. Pártállami idők parlamentje fogadta el a rendszerváltást rögzítő új jogszabályokat, miként 1848-ban is a rendek az alkotmányos monarchia berendezkedését.

Október elején megszűnt az MSZMP helyébe az MSZP (utódpárt – vagyon került hozzá, míg az ideológiai örökös a Munkáspárt lett) lépett. Ezzel elhárult az utolsó és legfőbb akadály a demokratikus jogállam létrehozásának útjából.

A forradalom méltó megünneplését még augusztusban a Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ) kezdeményezte.

Miután az országgyűlés október 20-án befejezte a sarkalatos törvények elfogadását, a kormány úgy határozott, hogy 1989 október 23-a legyen a III. Magyar Köztársaság kikiáltásának napja. Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök az Országház egyik ablakából a Kossuth téren összegyűltek előtt kikiáltotta a köztársaságot. Ezzel megszületett a parlamentáris jogállam Magyarországon.

A 4 igenes népszavazás rögzítette 90%-os többséggel a Munkásőrség felszámolását, a pártok kivonulását a munkahelyekről, valamint szűk többséggel azt, hogy először lesznek parlamenti választások, majd ezt követően államfőválasztás. Így a kommunista politikusoknak nem sikerül átmenteniük hatalmukat, hiszen a választási kampány során az ellenzék politikusai is ismertté válhattak.

Az országgyűlési választásra 1990 március-áprilisában került sor, (plakátok szimbólumait ismertetni kell! – forrás), melynek eredményeként az MDF megnyerte a választásokat, de koalíciós kormányt alakított Antall József. Ellenzékbe került az SZDSZ, Fidesz, MSZP. Az új parlament választotta meg a nyár folyamán az MDF-SZDSZ paktum eredményeként Göncz Árpádot (SZDSZ) köztársasági elnökké, valamint elfogadták a konstruktív bizalmatlanság intézményét, mely a kormány stabilitását volt hivatott szolgálni.

Antall József 1990 és 1993 között volt Magyarország kormányfője (Fotó: orientpress.hu)
Antall József 1990 és 1993 között volt Magyarország kormányfője (Fotó: orientpress.hu)

Októberben zajlottak az önkormányzati választások, mely során a képviselők 80%-a újonnan került be. Ezzel zárult le a rendszerváltás folyamata politikai téren.

A gazdaságban már 1988-tól megkezdődött a spontán privatizáció (magánosítás), de ez elsősorban a politikai és kapcsolati tőkével rendelkezőket érintette. Átmentették vagyonukat. Az Antall-kormány időszakában a privatizáció-reprivatizáció (mindent az eredeti tulajdonosok kapjanak vissza) vitája folyt, mely végül a magánosítás elfogadásával zárult, de ehhez alapvetően a hazai tőke hiányzott. A Horn-kormány ideje alatt külföldi tőkebevonással vett lendületet a privatizáció, mely a munkanélküliséget növelte, életszínvonal-csökkenéssel járt. Ugyanakkor az államháztartás hiánya nem csökkent, ezért volt szükség a Bokros-csomagra, mely kiadás-bevétel egyensúlyát állította helyre. Kialakult a szociális piacgazdaság, vállalkozás szabadsága, mely a társadalom vagyoni differenciálódáshoz vezetett.

A külpolitikai rendszerváltás 1991-ben vette kezdetét, amikor a szovjet csapatok kivonultak az országból, megszűnt a Varsói Szerződés és a KGST. A nyugati orientáció jele volt, hogy Magyarország tagja lett az Európa Tanácsnak (EU „előszobája”), majd 1999-ben a NATO katonai szervezetnek és 2004. május 1-jén az Európai Unió tagja lett.

Kulturális téren sajtó-, véleménynyilvánítás szabadsága érvényesül.

A rendszerváltás fogadtatása a társadalomban vegyes érzelmeket vált ki. Vannak csoportok, amelyek megkérdőjelezik a rendszerváltás bekövetkezését, ami helytelen, hiszen politikai, gazdasági, külpolitikai téren egyértelműen lezajlott a változás. Miután nem hozott rögtön nyugati típusú életszínvonalat, ezért a társadalom jelentős része csalódásként éli meg a változásokat. Elgondolkodtató, hogy 20 év telt el a rendszerváltás óta, s eddig alkotmánymódosítás rögzítette a változásokat. Új, a polgári demokratikus átalakulást magába foglaló egységes alaptörvény elfogadására a politikai szándékot és a kétharmados többséget a 2010-es választások hozták el.

Egy politológus szerint politikai rendszerváltozáshoz 6 hónap elég, gazdaságihoz 6 év, kulturálishoz 60 év is kevés. Mindazok, akik éltek a Kádár-rendszer létbiztonságot, stabil munkahelyeket szavatoló rendszerében, azok nosztalgiával tekintenek vissza, feledve annak a korszaknak az árnyoldalait. A jelen problémái felnagyítva feledtetik, hogy ezek megoldása mindannyiunk feladata, ehhez nemcsak a jogainkkal kell tisztában lennünk, de kötelességeinkkel is.

(erettsegi.com)

Related posts

Leave a Comment