You are here
birka Kortárs 

Bökfi Veronika – Valentina, a settenkedő birka, Jeromos, az izmos hidra és Heléna, a nem vak gólya története A nagy találkozás

Valentina elindult lábait gyorsan szedte, hátrahagyva mindenkit és mindent. Felsietett a dombra az erdőn át a tóhoz ment. Mielőtt a parthoz ért, megállt kedvenc fája mögött, hogy a partot kémlelje, hátha meglátja Jeromost.

birkaA feje fölött egy madár repült a magasban, szárnyai halkan szelték a szelet, körbe-körbe, mint egy sas, úgy készült az áldozat elejtésére. A kellő pillanatban le is csapott, de nem talált el a célt, eltévesztette. A fa egyik ágára zuhant, majd a fa törzsének csapódva Valentina hátára esett. Szárnyai szanaszét hevertek, az egyik saját teste alatta a másik felcsúszva a fejére csavarodva, hosszú csőre a bárány pihe-puha két füle között Valentina gyapjas feje tetején megállva megpihent, gázló lábai lovagló ülésben lógott lefelé.

– Megijesztettél. – suttogta Valentina, közben hátra nézett, meg akarta nézni melyik Heléna landolt rajta ilyen módon.

– Én, Heléna vagyok a nem vak gólya. – Jelentette ki Heléna a vak gólya.

– Most már látom. és te láttál engem? Nem vagy te sas, hogy rám vadásszál. Szállj le rólam. – mondta még mindig halkan suttogva.

– Csak meg akartalak viccelni. – mondta megsértődve a gólya. – Láttalak a magasból. Mindig erre felé settenkedsz. Veszélyes erre a vidék elhagytad a biztonságos otthonodat. Menj haza Valentina. Jeromos a másik parton van. – mondta, közben felszállt a magasba, magára hagyta Valentinát.

A settenkedő lesétált a partra, leült a víz mellé kémlelte a mozdulatlan víztükröt. Sokáig várt a csendben. Unalmában saját tükörképére öltötte ki a nyelvét, profilját is jól megnézte. Jobbról is balról is. A füleit is mozgatta egyszerre, majd külön-külön is. Saját magát kinevetve bégetett fel magányos csendjében.

Egy csobbanásra lett figyelmes a közelben, gyorsan visszament a fa mögé, onnan lesett ki. Nem kellett sokáig várakoznia, Jeromos lépett ki a vízből. Nagyon tetszett neki a hidra. Három feje, izmos teste, zöldes barna bőre csillogott, ahogy kiemelkedett a vízből. A nap fénye megcsillant rajta, majd, mint mindig ilyenkor kijött a partra sütkérezni. Inkább tollászkodni, gondolta tovább magában. Csak toll nem volt rajta, hogy is nézne ki vele. Felnevetett magában. Elképzelte, a baromfiudvarban, ahogy a kacsák csinálják az itatósnál. A jóleső komfortérzéstől hápogna is hozzá, erre a gondolati képre egy halk bégetés jött ki a száján. Tovább gyönyörködött Jeromosban, ahogy a három fej megfeszült, hosszú nyakán a vízcseppek végig futva izmos testén a földre csepegett le róla. Fején a tarajok kinyíltak, ilyenkor mindig megijedt tőle, szemét is becsukta egy pár másodpercre. Mire kinyitotta a szemeit a tarajok mindig eltűntek. A három fej a nap felé fordulva tovább napozott.

A tévében látott egy dokumentumfilmet, az idők kezdetétől él itt a tóvidéken Jeromos. Hét feje volt, a régi korok emberi vágták le, a páncélba öltözött lovagok. – Milyen régen is volt az. – egy nagyot sóhajtott és már látta is gondolataiban a véres csatákat, bele is borzongott, nem is vette észre, hogy Jeromos közben eltűnt a partról. Várt egy kicsit hátha visszajön még, de nem jött. Szomorúan ment haza.

Másnap reggel, türelmetlenül várta, hogy elmenjenek otthonról a szülei. Látta a kocsit, ahogy elhagyja a farmot. Azonnal útnak eredt, fel a dombra az erdőn át a tóhoz sietett. Mielőtt a parthoz ért volna megállt a fa mögött a partot kémlelve. Mereven bámult, az égboltozatot is, hátha Heléna erre repül és szeretné újra megviccelni. Sokáig várt. Jeromos és Heléna nem volt sehol. Birka szemeivel kémlelte az eget, a földet, a vizet. Annyira koncentrált, hogy kiszáradt a torka, lement a partra inni, és ahogy inni kezdett, az orra előtt, emelkedett ki a vízből Jeromos. Soha még ilyen közel nem látta, mindig a fa mögött figyelte és gyönyörködött benne. Hatalmas volt a termete, most látta meg nyakán a négy hatalmas sebet, a négy hiányzó fejének hegeit. A hártyák is kinyíltak, három fejét külön-külön hátulról ölelte körbe, olyan volt, mint egy gallér. Annyira megijedt, hogy behunyta a szemeit, ereje elfogyott, erőtlenségében, mint egy kutya úgy ült le a hátsójára a félelemtől reszketve.

– Szia, Valentina, a settenkedő birka lány. Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. – mondta egy kedves hang, majd folytatta. – Végre nem a fa mögül settenkedve. – kis szünetet tartott, jól megnézte Valentinát, a birkalányt. – majd folytatta tovább. – Mindig tudtam mikor vagy itt, főleg ha néha hangokat is adsz ki. Adok egy jó tanácsot. – közel hajolt hozzá és a fülébe súgta az egyik feje. – Ha meg akarsz valakit figyelni, akkor mindig csendben tedd. – felnevetett – Tudod, nekem három fejem van. Három irányba tudok figyelni. Mellesleg most már kinyithatnád a szemedet. A tarajokat behúztam, félsz tőlük? Félelmetesnek tűnök, ha kinyílnak?

Valentina kinyitotta az egyik szemét majd a másikat. Jó érzéssel töltötte el, hogy végre találkozhatott Jeromossal. A tarajok is eltűntek. Hallhatta a hangját. Nem is értette miért bántották az emberek. Olyan kedves, a hangja pedig, meleg, lágy, határozott, dallamos volt.

– Igen egy kicsit félek ilyenkor tőled. Egyébként, szia, Jeromos. – Köszönt Valentina is.

– Ki az a Jeromos – kérdezte a hidra középső feje majd a három fej egyszerre köszöntötte ismételten Valentinát.

– Hát te! – kiáltott fel Valentina. – Szeptember harmincadikán láttalak meg először és elkereszteltelek Jeromosnak. Nem bánod ugye?

– Te elkereszteltél?- kérdezte csodálkozva az egyik feje Jeromosnak.

– Igen, a naptárában ez a névnap volt. Tetszik?

– Tetszik. Honnan tudsz te ilyeneket?

– Ez egy hosszú történet. Én a nagy házban élek. Anyukám születésemkor meghalt. Már le is mondtak rólam, mert olyan gyenge voltam születésemkor. – legyintett a lábával és folytatta a történetét. – Amikor is magához vett egy kedves emberpár, attól kezdve gondoskodnak rólam. Éjjel-nappal vigyáztak rám. Én, meg mint jó gyerek, mindig a nyomukban járok, figyelem őket, tanulok tőlük, Együtt tévéztünk egy nagy ágyból, számítógépeztünk egy kényelmes székből, felmegyünk a világhálóra, könyvekből is olvasnak fel nekem. Nagyon tetszenek ezek a dolgok. – Nézett fel Jeromos három fejére. – Most melyik fejeddel beszélgettem? – Kérdezte csodálkozva és felnevetett. Jeromos is elkezdett nevetni rajta. – majd folytatta tovább. – Innen tudok rólad mindent. Nagyon fájhatott. – mutatott Jeromos begyógyult sebeire a lábával.

– Ó ez is már nagyon-nagyon régi történet. Én is nagyon sokat tanulok az emberektől, lejönnek horgászni, úszni, bulizni a tóra. Hallgatom a beszélgetésüket, a napi híreket. Megállapítottam: állandó változásban van a világ és mégsem változik, csak az emberek jönnek, mennek benne. A legjobban az zavar, hogy még mindig félnek tőlem. A legsértőbb mikor sodródó farönknek vélnek, ami ringatózik a víz felszínén. Viszont az nagyon tetszik, megtelik a part a sok kíváncsiskodó emberekkel, akkora felhajtást csinálnak belőlem, ha meglátnak. Néha azért megmutatom magamat nekik, hogy a turizmus fellendüljön ezen a vidéken, de biztos, hogy nincs náluk egy normális fényképező gép, egy jól működő kézi kamera, ilyenkor ezek a kütyük nem engedelmeskednek, de én azzal magyarázom meg magamnak, annál rejtélyesebb lennék ez által. – Ismét felnevetek mind a ketten.

A parton beszélgettek és nem vették észre a fejük felett köröző két madarat. A meglepetés erejével, mellettük akartak landolni. Nem sikerült. Az egyik a vízbe esett, a másik a partra Jeromos mellé huppant a magasból, onnan visszapattanva kettőjük közé ékelődött be.

– Te most melyik vagy? – kérdezték egyszerre Jeromos és Valentina.

– Én a Heléna – mondta a gólya

– A nem vak. – folytatta Jeromos.

– Én vagyok a másik a vak. – mondta a vízben landoló gólya.

– Ti mit csináltok? – kérdezte Valentina.

– ‘Sasosat’ játszottunk, csak nem jött össze. – tárta szét vizes szárnyait a Vak Heléna.

– Mint általában. – jegyezte meg Valentina.

 – Látom, Valentina te sem settenkedsz már. Éppen ideje, hogy megismerkedtetek. – mondta Heléna a vak gólya.

– Szerintem is, tudod egy kicsit féltem, de mindig is vágytam rá, hogy legalább egyszer összetalálkozzak Jeromossal. – mondta Heléna a vak gólyának, majd folytatta a többiek felé fordulva. – Tudjátok, én nagyon szeretem nézni, megfigyelni, hallani mi is történik körülöttem és a nagyvilágban. Az embereket néha csodálom, néha rácsodálkozom, és néha csak mosolygok rajtuk.

– Mi is. – mondták egyszerre, Jeromos az izmos hidra három feje, Heléna a nem vak gólya és a vak gólya.

Írta: Bökfi Veronika

Related posts

Leave a Comment