You are here
ez Kortárs 

Várnai Laura – Veled haltam

Úgy éreztem megfulladok, ha nem tudom azonnal kinyitni a szemem. Az álom fojtogatott, olyan valóságosnak tűnt. Hirtelen felülve kaptam levegő után az ágyamban. Nem tudtam, miért, de elindultam az ajtó felé. A mozdulat gyors volt és önkéntelen, olyannyira, hogy a saját lábamba gabalyodva a padlóra zuhantam. Nem érdekelt a lüktető fájdalom, haladtam tovább. Nem volt időm átöltözni, féltem, hogy ha több időt vesztegetek, már nem fogom hallani őt. Őt, ahogy hív, sír és vár rám. Csak felkaptam a kabátomat, ráhúztam a pizsamámra, kifelé menet pedig bele bújtam egy cipőbe, aztán próbáltam úgy kisurranni, hogy a szüleim ne vegyék észre. Nem értették volna meg, mi történt velem akkor. Kiértem a főutcára, mindenhol emberek nyüzsögtek, az éjszakai élet lüktető hangulata áradt minden szórakozóhelyről. De én nem figyeltem semmi másra, csak rá. Néha sikított, aztán könyörgött, azt hiszem hallottam nevetni is, bár lehet, hogy az csak az emlékeimből tört elő. Nem akartam lassítani, de mégis megtorpantam. Egy kocsma előtt álltam. Benn a tévé kivételesen nem sportversenyt közvetített. Egy hírcsatorna bemondója ecsetelte száraz hangon a tényeket. „Az egy hete eltűnt lányról, még mindig nincsen semmi információnk, kérjük, ha látták azonnal telefonáljanak és értesítsék a hatóságokat.” Aztán megjelent a lány fotója. Tizenhat éves volt, szőke hosszú hajjal, tengerkék szemekkel, önfeledten vigyorgott egy hintaágyon ülve. Örültem neki, hogy senki nem nézett ki az ablakon és senki nem vett észre. Meglepett szempárok tapadtak volna rám. Mutogattak volna, hívták volna a rendőrséget. Nem hiányzott még több bonyodalom. A lány a képen ugyanolyan volt, mint én, de mégsem én voltam, hanem Anna. Az ikertestvérem. A másik felem.

Tovább indultam, kapucnimat mélyen az arcomba húzva. Mikor kiértem a városból és kezdtek halványodni a fények, éles fájdalom nyilallt a szívembe. Térdre rogytam. Képek kezdtek száguldozni a fejemben. Horrorfilmbe illő jelenetek. De most nem csak egy néző voltam, én voltam az áldozat. Egy erős kéz ragadott meg, a földre dobott, aztán filmszakadás. A következő jelenetben tépte le rólam a ruháimat, én próbáltam ellenállni, de túl erős volt. Aztán éles fájdalom, majd vér.

Reszketve tértem újra magamhoz. Talpra álltam, majd tovább indultam. Most már rohantam. Olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. Tíz perc múlva szúró tüdővel és könnyes szemekkel lassítottam le. Éreztem, hogy újabb látomás érkezik. Leültem az úttól pár méternyire és csak vártam. A következő pillanatban egy tükör előtt álltam, de mégsem én voltam az, hanem Anna. Anna az új ruhájában. Ebben láttam őt utoljára. Egy villanás, helyszínváltás, díszletcsere. A park előtt álltam, egy kocsi lassított előttem. Az autóból a testvérem barátja hajolt ki és intett, hogy szálljak be. Gondolkodás nélkül elindultam felé. Mindig is ők voltak az a bizonyos tökéletes pár, akikről a könyvekben lehet olvasni. Elindultunk, de mielőtt bekanyarodtunk volna, a kép szertefoszlott és én ismét ott ültem a sötétben. Össze voltam zavarodva. Ő nem tehette, igaz? Mikor a rendőrök kikérdezték, azt mondta, a házunk előtt látta utoljára. Igaz, bármit mondhatott. Anna sosem érkezett haza.

Elértem egy erdőhöz, fogalmam sem volt hol vagyok, rázott a hideg és féltem. De tovább kellett mennem. Megfagyott a vér az ereimben. Ott állt egy fa mellet. Szőke haja sáros tincsekben ragadt össze. Mosolygott rám, miközben hátrálva hívott egyre beljebb és beljebb az fák közé. Aztán eltűnt. Annyira rettegtem, de mégis elindultam az erdő mélyébe. Sajgott a nyakam, mintha kezek markolták volna hihetetlen erővel. Bőgtem, mint egy kisgyerek, vigasztalhatatlanul. Elhomályosult a látásom, nem vettem észre, hova is lépek. Megbotlottam egy hatalmas fa gyökerébe, hasra estem. Mikor feltérdeltem, valami furcsát vettem észre, miközben a könnyeimtől próbáltam megszabadulni. Frissen ásott föld volt alattam. Elakadt a lélegzetem, de mielőtt rájöttem volna mit is találtam, újra maga alá gyűrt a sötétség. A házunk előtt álltam, integetve búcsúztam a húgom szerelmétől. Elindultam a bejárat felé, de mielőtt odaérhettem volna, valaki megragadta a csuklóm, majd egy erős ütést éreztem a fejemen, aztán semmi. Mikor legközelebb feleszméltem, nem tudtam eldönteni, hogy visszatértem-e vagy sem. Ugyanott voltam, ahol elestem az imént, de most feküdtem a hátamon. Aztán egy férfi tornyosult fölém. Ismerős zöld szempár nézett vissza rám. „Szóval nem kellek, te kis lotyó? Na, majd meglátod…!” – mondta

Felsikítottam, a földre borultam és csak zokogtam. Zokogtam a földön, amely alatt a testvérem el van ásva. „Miattam halt meg! Ez az egész az én hibám!” – gondoltam magamban. Legszívesebben üvöltöttem volna, de nem jött ki hang a torkomon.

Az egész még szeptemberben kezdődött. Új irodalomtanárt kaptunk, rendes embernek tűnt. Mindig kedves volt velem. Egyik délután megkért, hogy maradjak benn órák után segíteni neki. Elkezdtünk papírokat rendezni, de egyszer csak a kezét a combomra tetet, majd egyre följebb és följebb vándorolt a szoknyám alatt. Felpattantam és kirohantam a teremből. Ezek után többször próbált beszélni velem, de mindig sikerült elkerülnöm. Annát valószínűleg nem ismerte, nem egy órára jártunk.

Atya világ! Azt hitte ő én vagyok! Azt hitte engem kapott el! Nekem kellet volna… velem kellett volna történnie!

Tudtam, hogy össze kell szednem magam. Vissza kell mennem a városba, és elmondani mindent.

***

Két hét múlva találtak rá a nyomozók a tanáromra, aki addig a „szabadságát töltötte” ahonnan sosem kívánt visszatérni. Látni akartam őt. Nem! Azt akartam, hogy ő lásson engem. Mikor behozták a rendőrségre, a mániákusakra jellemző „nem érdekel mi lesz, megtettem, amit akartam” mosolya az arcára fagyott. Kikerekedett szemekkel nézett rám. „Hogy a francba lehetséges ez? Te nem lehetsz itt! Halott vagy!”- ordította. Én csak néztem rá, majd elsétáltam. Úgyis minden kiderül a bíróságon, de addig is hagyom, hogy egy kicsit beleőrüljön.

Írta: Várnai Laura

Related posts

Leave a Comment